Magyar Zoltán

Naplementére értünk fel az Erta Ale kalderájára. Fegyveres kísérőnk még valahol félúton botorkált a fekete sziklatörmelék között a hegyoldalon. A néha idelátogató csoportok mindig az est leszálltával indulnak útnak, hogy elkerüljék a tűző napon való hegymászás kínjait. Mi azonban nappali fénynél is szerettük volna látni a vulkánt, ezért vállaltuk a délutáni mászást. Nemcsak a nap, de az utunkat szegélyező sötét lávasziklák is ontották a hőt. Árnyat adó fa vagy bokor nem nagyon terem errefelé.

Harmadik napunkat töltöttük a Danakil sivatagban, a világ legforróbb és legbarátságtalanabb vidékén. Az abesszin fennsíkról ereszkedtünk alá két terepjáróval, egy vezetővel, illetve a kötelező szakáccsal. Eleinte kényelmesnek ígérkezett az út, de Afar állam határától kezdve szép lassan szaporodott a létszámunk. Először csak afar rendőrök ültek be mellénk kalasnyikovjaikkal. Vékony, szikár, csontos arcú emberek. Zavart mosolyuk elővillantotta a helyi módi szerint hegyesre csiszolt fogsorukat. Később, elérve a sivataghoz, etióp katonák is megtiszteltek minket jelenlétükkel, majd jött a nélkülözhetetlen helyi vezető. A csúcsponton mintegy 13-an zsúfolódtunk be a két rogyásig pakolt autóba. Mindezt négy turista kedvéért...

Afar vezető a kénfeltöréseknél. Magyar Zoltán képe.

Éjszakánként katonai táborok mellett sátraztunk. Erre biztonsági okokból volt szükség. Afarföldön a mai napig nincsenek utak vagy városok, sőt még falvakról sem lehet beszélni. Nemcsak a klíma, de a földrajzi adottságok is lényegében emberi életre alkalmatlanná teszik ezt a tájat. A Danakil mélyföldet csak az északi részén húzódó hegylánc, a Danakil Alpok óvja meg attól, hogy elöntse a Vörös tenger. A talajt sós tavak teszik terméketlenné, ahol pedig véget ér a homok, ott kénforrások vagy lávafolyás pusztítják az életet.

A körülményeket figyelembe véve, érthető, hogy az itt élőket a környező országok soha nem tudták igazán leigázni. Az afarok egyetlen kapcsolata a külvilággal a sókereskedelem, amit még ma is tevekaravánokkal bonyolítanak. Harciasságukról még a huszadik század elején is születtek feljegyzések: a sivatagba behatoló idegenek, ha nem is életükkel, de legalábbis férfiasságukkal fizettek merész tettükért.

Danakil, sókaraván. Magyar Zoltán képe.

Manapság a legtöbb konfliktust a turizmus okozza: a felföldről származó túraszervezők és a helyi fegyveres kísérők nézeteltéréseinek néha a turisták isszák meg a levét. A szokásos forgatókönyv szerint a helyiek elrabolnak néhány turistát, majd egy félnapos alkudozást követően szabadon engedik őket. Ezek az esetek a hírekben nem szerepelnek, mert az érintettek helyben oldják meg, tárgyalásos úton. Két-háromévente azonban sajnos előfordul, hogy nem sikerül a békés megegyezés és ilyenkor az etióp hadseregnek kell közbelépnie.

Amik miatt a földi halandónak mégis érdemes megkockáztatnia az afarföldi utat, azok a vulkáni aktivitás leghihetetlenebb megnyilvánulásai: hatalmas kiterjedésű színes tavak, a legelképesztőbb színű és formájú sókirakódásokkal, mesébe illő formájú sziklák szinte minden színben, sómezők ameddig a szem ellát, messziről szagló, forró kénforrások és..... a Danakil „kalandpark" talán legnagyobb attrakciója, az Erta Ale, a világ öt állandó lávatavának egyike!

Hát ezért rohantunk mi fel aznap délután a feketesziklás hegyoldalon, minden biztonsági előírást megszegve, fegyveres kísérőnket hátrahagyva, hogy aztán csalódottan megállapítsuk, elszántságunk nem hozta meg a várva várt gyümölcsét. Ott volt alattunk a hatalmas kráter, de lávatónak nyomát sem láttuk. Két héttel odaérkezésünk előtt egy kisebb kitörés átrendezte a terepet és a láva beszorult egy, a kráter közepén tornyosuló, hamukupacba.

Nehezen tudtuk elfogadni a helyzetet, a helyi vezetők is teljesen tanácstalanul álltak a probléma előtt. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a lehetetlent, hiszen az egész útnak ez lett volna a csúcspontja. Némi téblábolást követően megtaláltuk azt a helyet, ahol le tudtunk ereszkedni a kráterbe és a kihűlt lávaköveken eljutottunk a kúp aljába. Itt azonban egy friss láva sáv állta az utunkat. A gyűrött, fekete, üvegszálas műanyaglapokra emlékeztető vékony kőzet szinte minden lépésünkre beszakadt, a résekből kénes gőzök és forró levegő tört elő. Mintha a pokol tetején lépdeltünk volna. Rövid próbálkozás után beláttuk, hogy ez nem éppen a legmegfelelőbb módja testi épségünk megőrzésének.

Erta Ale. Geológusok munka közben. Magyar Zoltán képe.

Már besötétedett, mire elkezdtünk visszamászni a kráter falán. Félúton szembetaláltuk magunkat egy francia geológus csapattal és néhány elkapott szófoszlányból megtudtuk, hogy ők bizony a kúpra készülnek. Egy rövid, de annál behízelgőbb beszélgetést követően mi is beállhattunk a libasor végére és elindultunk vissza oda, ahonnan jöttünk. A fejlámpák fényénél, ha lehet még ijesztőbb volt fellépni azokra a vékony lapokra, amelyek az imént még visszafordulásra kényszerítettek minket. Egymástól két-három méter távolságot tartottunk és ügyeltünk arra, hogy a felgyűrődött, nagyobb teherbírású kötegekre lépjünk. Persze így sem úsztuk meg kisebb-nagyobb beszakadások nélkül, de az öreg geológus, aki vezetett minket nyugodtnak tűnt.

A kúp aljában már a talaj is forró volt, mintha olvadt üvegen járnánk. Vezetőnk elmondása szerint már a lávató fölött álltunk, a kúpnak a széle benyúlt az olvadt láva fölé és csak egyetlen helyen lehetett felmászni a peremre. A nagyon laza hamu nem viselte volna el több ember súlyát, így csak kettesével tudtunk felmászni a tetejére (néhány nappal később ez a perem magától omlott be). Majdnem egy órát vártunk a sorunkra. Ülni nem, csak guggolni tudtunk a forró üvegtörmelékre emlékeztető talajon. A siker viszont már szinte a zsebünkben volt és a kúp tetejéről visszatérő emberek arcán látszott, hogy nem akármilyen látványban lesz részünk. Olyan látványban, amiről útitársam azóta is úgy nyilatkozik, hogy élete legelképesztőbb élménye volt.

Erta Ale. A vulkán belseje nappal. Magyar Zoltán képe.

Ahogy négykézláb másztunk felfelé a hamuban, olyan érzésem volt, mintha egyenesen egy forrólevegős viharzóna közepébe tartanánk. A kúp belsejében felforrósodó levegő és gázok tornádó módjára törtek a szabadba. A kísérteties hangzavarban csak kiabálva tudtunk egymással szót érteni. Még néhány lépés, és ott találtuk magunkat a hamupárkányon, talán 20-30 centi választott el minket a mélységtől. Ügyelve arra, hogy megtartsuk az egyensúlyunkat, kihajoltunk. A lábunk alatt ott izzott, fortyogott, fröcskölt, hullámzott a hatalmas lávatenger. Karácsony este volt.

Nézd meg az összes képet itt.