Kulturális és történeti emlékeit tekintve Kazahsztán Közép-Ázsia egyik leggazdagabb országa, méltó párja Üzbegisztánnak és Türkmenisztánnak, ugyanis a mongol hódításig létező Selyemút északi ága ebben az irányban haladt. A modern nemzetközi kapcsolatok egyik legfontosabb központja, a mai Üzbegisztán fővárosa, a hivatalosan 2,2-2,5 milliós Taskent. Innen a legegyszerűbb nyugatról elérni Kazahsztán Szir-darja menti területeit. Taskent gyökerei i.e. 5. századba vezethetők vissza, amikor már a Csács nevű államalakulat fővárosa volt. A 7. századi kínai források által többször is említett Szasszanida fennhatóságú város a 9. században került az iszlám kultúra befolyása alá. Ekkor Szaman Khuda perzsa uralkodó felvette az iszlám vallást. A korabeli források a várost Binkatnak nevezik, de a köré szerveződő tartomány neve megmaradt, bár arabosan al-Sas formában. Taskent mai neve a 10. századi, már Karakhanida dinasztia idejéből származik. Ettől az időszaktól kezdve a Csácskant/Csáskand név fokozatosan átalakult a türk nyelvekben érthetőbb Taskant formává (tas=kő, kant/kent=város).

A 13. század elején a várost több csapás is érte. Először a khorezmi sah fosztotta ki, majd 1219-ben Dzsingisz kán égette fel. Az újjászületése már a Timurida dinasztiához köthető és az igazi virágkorát a Sejbanidák alatt élte. Ezen az sem változtatott, hogy rendszeres támadások érték a környéken élő üzbég, kazah, perzsa, mongol, ojrát és kalmük törzsek részéről. Ez a virágkor folytatódott a 19. században is. Mire 1809-ben a Kokándi kánság részévé vált, Taskentet Közép-Ázsia leggazdagabb városaként tartották számon. 1865-ben foglalták el a várost a cári csapatok, és 1889-ben megérkezett a vasút. Ebben az időben Taskent a város köré szervezett katonai határtartomány székhelye lett.

Taskent. A szerző felvétele.

Taskent az üzbég-kazah határ közelében fekszik, 120 km-re a már kazah Simkenttől. Simkent (régebben Csimkent), Kazahsztán harmadik legnépesebb városa, Almaty és Asztana után, 630000 fővel. A régészeti kutatások alapján, Simkent kialakulása az i.sz. 5-6. századra tehető, jelentős kereskedelmi központtá azonban csak a 11-12. század fordulóján, a Karakhanidák alatt vált. Ettől az időtől kezdve a Szajrámi oázis legfontosabb települése lett. A 13. század elején Dzsingisz kán katonái Simkent környékét is végigpusztították, majd az oázis a Dzsingiszidák fennhatósága alatt maradt, amíg Timur legyőzve a Fehér és Arany Horda kánjait a saját birodalomhoz nem csatolta. A város a 16. század elején a Kazah kánság része lett, de a 17-18. századok folyamán a dzsungár támadások állandó célpontja volt. Mire ennek vége lett volna, a kézművességéről és földművelősről híres oázis már a kokándi kán és a bukharai emír közötti vita tárgya lett. 1810-1864 között a város a Kokándi kánság határerődjévé vált, nagyszámú katonasággal és a kán helytartójának udvartartásával. 1821-ben a szomszédos Tentek kán felkelést szervezett a kokándiak ellen, rövid időre el is foglalták Szajrám és Simkent városait, de a kán felmentő csapataival szemben már kevésnek bizonyultak, így a terület újra elveszett. Miután 1864-ben a szomszédos Aulije-Atát (Taraz) egy viszonylag kis létszámú cári csapat elfoglalta, még ugyanabban az évben elesett Simkent is. A cári katonaság a bevehetetlennek tekintett simkenti erődbe egy boltozott, épített vízvezetéken keresztül jutott be, és a meglepett védők lényegében ellenállás nélkül adták meg a várost. A 20. század közepén vált Simkent Kazahsztán egyik legfontosabb ipari központjává: a háború alatt ide legalább 17 különböző gyárat telepítettek át.

A szajrámi oázis másik központja Simkent mellett, a névadó település – Szajrám. A szakemberek szerint a mai település egyértelműen azonosítható a középkori Iszfidzsábbal. A 7. század elejétől ismert város a 8. században a közép-ázsiai iszlám hittérítés egyik központjává vált, miután 766-ban a teljes környékkel együtt az Abbaszidák fennhatósága alá került. A település igazi virágkora a 10-11. századra tehető, amikor számos kisebb város és falu tartozott hozzá. Ebben az időszakban egyre nagyobb számú nomád türk lakosság telepedett le Szajrámban, fokozatosan asszimilálva az egykori, iráni nyelvű szogd lakosságot.

A 13. század elején Szajrám sem kerülhette el sorsát. Jāqūt al-Rūmī al-Hamawī következőképpen számol be erről: „Iszfidzsáb, Tarazi, Szaurán, Uszankket és Farab a sors játékszerévé váltak..., majd 616-ban [1218-1219] a soha korábban nem látott katasztrófa mélységeibe taszíttattak. Ez volt Kína földjeiről érkező tatárok inváziója... Mindent elpusztítottak, ami ezekben a városokban volt. A gyönyörű kertekből és igényes várerődítésekből semmi nem maradt a lerombolt falakon és a leölt nép lakásának csekély nyomain kívül." Tudjuk, hogy Szajrám ostroma idején a mongolok még ostromgépeket is használtak. Ennek ellenére a város gyorsan újjáépült és azt 1221-ben meglátogató egy kínai szerzetes annyira el volt bűvölve Szajrám szépsége által, hogy több napig is elidőzött benne.

Hizr Pajgambar minaret, Szajrám. [kép forrása]

A város még a 15-16. században is híres volt a védelmi rendszeréről. A nagyon magas falai és a keleti szélén lévő citadella komoly biztonságot nyújtott a szajrámi kereskedőknek. Éppen ennek is köszönhető, hogy a település középkorias, a keleti városokra jellemző alaprajzi elrendezése viszonylagos épségben maradt meg.

A 16-17. század folyamán a kazah kánságok belső harcai és a dzsungár támadások egyaránt a városias kultúra hanyatlását okozták Szir-darja völgyében. Ez érintette Szajrámot is, így fokozatosan eltűntek az erődítései, majd elkezdett megfogyatkozni a lakossága is. Ennek ellenére a város soha nem halt ki, s jelenleg is Dél-Kazahsztán kiemelkedő vallási és kulturális központja. A két középkori főutca kereszteződésénél lévő Nagymecsetet 1928-ban rombolták le, már a vallásellenes szovjet korszakban. Ennek ellenére több középkori mauzóleum és számos 18-19. századi ház őrződött meg a régi városközpontban.

Arisztan Baba mauzóleum, Turkesztán [kép forrása]

Északabbra haladva a Szir-darja völgyében, a Selyemutat követve Turkesztánba érkezünk. A jelenleg 86000 lakosú város története az i.sz. 4. századig vezethető vissza. Legkorábban a 11. században emelkedett ki a távolsági kereskedelemnek köszönhetően, de az igazi virágkorát a szomszédos Otrári oázis pusztulása után érte el a 13. században. Ebben az időszakban végig Jászi vagy Savgar néven volt ismert és csak a 16. századtól kezdték emlegetni Turkesztánként vagy Hazratként. Mindkét elnevezése a Hazrat-i Turkisztánból származik, vagyis „Turkesztán Szentje" és egyértelműen a Khodzsa Ahmed Jásszávi személyével kapcsolható össze. A 11. századi szúfi sejk a városban töltötte élete nagy részét és itt is temették el. Vallási és filozófiai tanításai nagy jelentőséggel voltak a kazah sztyeppék iszlám kultúrájára. Sírhelye fölé az 1390-es években Timur Lenk építtetett hatalmas mauzóleumot (Mazart), amely a mai napig Kazahsztán legnagyobb középkori műemléke. A síremlék mellett Turkesztán más középkori alkotásairól is híres. Az egyik a páratlan megtartású középkori fürdő, amely a magyar utazóknak kifejezetten ismerős képet nyújthat a hazai török fürdők után. Említésre méltó még a további négy mauzóleum, melyek közül az egyik egy Timurida hercegnőé, míg három másik különböző kazah kánoké.

A történelem során Turkesztán bizonyos értelemben kulturális határvárossá vált, a délebbi perzsa-iszlám és az északibb türk-nomád kultúrkör között, de alapvetően türk szellemiségű. Ennek is köszönhette, hogy a 19. századi kokándi megszállás ellenére megmaradt a kazah nép szellemi és kulturális központjának, és ezt a vezető szerepét az 1864. évi cári megszállás után sem vesztette el. Jelenleg Turkesztán a közép-ázsiai muzulmán zarándokok egyik legfontosabb célpontja, s - hitelt adva az íratlan hagyománynak – három turkesztáni zarándoklat helyettesítheti a hadzsot (egy mekkai zarándoklatot). A Turkesztáni óváros az idők során lakatlanná vált, csak a városfalak és a mauzóleumok maradtak meg. Jelenleg Kazahsztán területén ez az egyetlen Világörökség-helyszín.

Otrár fürdői a 19. században. [kép forrása]

Turkesztán a középkori Selyemút Szir-darja menti szakaszának talán legnagyobb oázisvárosát váltotta fel. Ez volt Otrár, a korabeli forrásokban Farab. A hatalmas kiterjedésű, sok részből álló romváros múltját már száz éve kutatják különböző országok régészei és történészei. Otrár oázisa a nomád és a letelepedett életmódot folytató népek határán alakult ki, eurázsiai jelentőségű kereskedelmi és iparos központtá fejlődve. Itt futottak össze különböző kereskedelmi utak Kínától Európába, Közel- és Távol-Kelet között, Szibériából és az Urál vidékéről. A közelben folyó Szir-darja vizeit óriási méretű csatornahálózat segítségével öntözésre használták. A 10-11. századi források az oázis méretét egy napnyi járóföldben adták meg. Jelenleg több jelentős romváros is ismert a területén – Altyn-töbe, Zsalpak-töbe, Küjik-mardan, Kujryk-töbe és Otrár-töbe. Közülük az utóbbi azonosítható Farabbal, a középkori Iszfidzsáb vagy Iszpidzsáb régió egyik központjával.

A legjobban kutatott Otrár-töbe kezdetei az i.sz. 1. századra tehetők, de a virágkorát a 11. századtól élte, amikor – átvéve a szomszédos, középkori Keder városával azonosított Kujryk-töbe helyét – gazdasági és kulturális központtá vált. Ettől az időtől kezdve biztosan saját pénzt vertek a városban. Itt született az iszlám művelődés olyan jelentős személyisége, mint pl. Abu Nászr al-Farabi, de itt tevékenykedett Khodzsa Ahmed Jászávi mestere, Arisztán-Bab is.

A 12-13. századi város nagyon sűrűn lakott volt. A házak egymás hegyén-hátán álltak, keskeny, sikátorszerű utcácskákkal közöttük. A település központi eleme a citadella volt, ezt vette körül az erődített város – sahrisztán, majd körülötte a szintén erődített előváros – rabat. Mindegyik városrészben voltak gőzfürdők, a rabat területén eddig kettőt is találtak. A külváros egy jelentős része a fél Közép-Ázsiát ellátó fazekasok negyede volt.

Az egész oázis életében kegyetlen törést okozott a mongol támadás. 1218-ban, Dzsingisz kán az oázis közelébe érve egy karavánt küldött a városba, melynek vezetője, a II. Muhammad hvárezmmsah helytartója Inalcsik Kajr-kán kifosztotta a küldöttöket, kémeket gyanítva közöttük. A mongol uralkodó következő lépésként követeket küldött, felszólítva a város vezetését a bűnösök megfelelő megbüntetésére és Kajr-kán kiadására. Miután a követeket kivégezték, a mongol csapatok 1219 őszén megkezdték a város ostromát. A több hónapos hősies és kitartó ellenállás ellenére a város elesett, a lakosait lemészárolták vagy elhurcolták rabszolgának. Ez a sors jutott az oázis többi településének is.

A rendkívül előnyös stratégiai és természetföldrajzi fekvéséből adódóan, a város nem maradt romosan, hanem a 13. század közepére elkezdett újjáéledni. Természetesen az oázis többi települése soha nem épült újjá. Otrár második virágkora a 14. században jött el, amikor Timur Lenk elfoglalta a területet. A rettegett uralkodó éppen a városban tartózkodott 1405 februárjában, amikor valamilyen betegséget elkapva – egyes források szerint megfázva – az egyik otrári palotájában halt meg. A Timurida birodalom szétesésével a határvidéken fekvő város a kitörő polgárháború középpontjává vált, s az elkövetkező évszázadok háborús viszonyai következtében mind a kereskedelem, mind a mezőgazdaság lehanyatlott, a város gazdagsága elolvadt, a csatornarendszer feltöltődött és a 18. század végére az egykori 5000-7000 lakosú Otrár-töbe helyén mindössze 40 család maradt.

Szaurán romvárosa. A szerző felvétele.

Még északabbra haladva Otrártól és Turkesztántól találjuk meg Kazahsztán talán leglátványosabb romvárosát – Szauránt. A rendkívül jó megtartású vályogból kézült, eredetileg hétszeres városfallal körülvett település a 13. században létesült, miután a korábbi várost a mongolok elpusztították. Ez utóbbi Kara-töbe (Fekete-halom) néven ismert és 3 km-re délkeletre fekszik a későbbi várostól. Maga Szaurán fontos kereskedelmi központ volt Szir-darja alsó folyása mentén és ugyanakkor a Karatau-hegység egyik stratégiai jelentőségű átkelőjét is ellenőrizte. Virágkora a 13-14. századra tehető, ekkor lakosságának létszáma elérhette a 15000 főt. A 14. században ez lett a Fehér Horda fővárosa és 1320-ban itt is temették el Eszen Buka kánt, az Orda uralkodóját. A 16. század elején itt élt és alkotott Mahmud Zajnaddin Waszifi arab nyelvű író. A vályogfalai még most is átlagban 7 m magasak, vastagáguk az alapozásuknál 3 m. Mindezek mellett Szaurán talán a „kanat"-rendszeréről híres leginkább. Ez egy olyan kút-hálózat, melyhez földalatti csatornarendszer is tartozott. A város hanyatlása a 17. század végén kezdődött meg, majd a kokándi háborúk és a cári Oroszország terjeszkedése pecsételte meg végképp a sorsát. Az utolsó család a 19. század közepén hagyta el a várost.

Karakhan mauzóleum, Taraz. A szerző felvétele.

A kazahsztáni Selyemút messze a legfontosabb városa Taraz volt. A kazah-kirgiz határ közelében, Talasz (Taraz) folyó partján található, 340 000 fős lakosú város története nagyon hosszú múltra tekint vissza. Az első ismert adat (Menander Protector) az i.sz. 567-ben említi a Selyemút északi ágának egyik legfontosabb településeként. 630-ban egy kínai buddhista zarándok, Hszüan-tszang (Xuanzang) utazott a városon keresztül, leírásában Ta-lo-sze néven említve Tarazt, s nagy kereskedőközpontként jellemezte, amelyben világ különböző országainak kereskedői vegyesen laknak.

Világtörténelmi jelentőségű csata zajlott a város közelében 751-ben. Ez a csata, a történelmi léptékben mérve nem sokkal korábbi (732), de annál távolabbi Poitiers-i csatával együtt sajátos földrajzi keretbe foglalják az arab terjeszkedés két legtávolabbi pontját Európától – Közép-Ázsiáig. A Taraz melletti ütközetben az Abbászida kalifátus lovassága súlyos vereséget mért a Tang-kori Kína és karluk szövetségeseinek seregére.

Taraz legnagyobb virágkorát a 11-12. században élte, a Karahanida-dinasztia idején, akik 999-ben foglalták el a környéket, végleg megdöntve a 9. század második felétől uralkodó Számánidákat. A város sorsáról a tatárjárás idején – meglepően – nincsenek adataink. Azonban a régészeti leletek alapján arra következtethetünk, hogy komoly ellenállást tanúsíthatott a támadókkal szemben, minek következtében szinte teljesen felégették és lerombolták. Az elfoglalt és jelentőségét vesztett várost a későbbiekben már Jani (=Új) néven emlegetik az arab és az európai források is. A megszállt várost a 13-14. században Csagatáj kán utódai kormányozták, és egészen 1334-ig pénzt is vertek itt. Több úti leírás is megemlékezett a településről a 14. században, fontos kereskedelmi központnak említve Maverannahr és Almalik között.

Nézd meg az összes képet itt

A város újabb említésére 1513-ban került sor, már átlagos településként, a kazah törzsek érkezésével kapcsolatban. A 16. században Taraz környéke teljesen betagozódott a Kazah-kánságba. 1723-ban Talasz-folyó völgyét a dzsungárok szállták meg, s kezükben tartották 1775-ig. Az egykori középkori városmag ekkor már teljesen lakatlanná vált, s az új központ az egykori piac helyére helyeződött át. A 19. század elején a Kokándi kánság csapatai foglalták el Tarazt, és a középkori citadella maradványaiból egy kisebb határerődöt alakítottak ki. Az erőd körül hamarosan újra felélénkült az élet. A kialakuló újabb települést Namangani Köcsüknak (Kis Namangán) hívták, az első polgári betelepülők üzbegisztáni szülővárosáról. 1856-ban a várost átnevezték a Karahanida dinasztia szentként tisztelt alapítójának tiszteletére Aulije-Atára.

Tarazt 1864-ben rövid ostrom után foglalták el a cári csapatok és orosz határerődöt alakítottak ki benne. Ezután még háromszor változott a város neve: 1936-ig Mirzojan, 1993-ig Dzsambul, 1997-ig Zsambil, s csak utána kapta vissza a középkori elnevezését.

A történelem viharai ellenére a város több középkori emlékéről is nevezetes. A mai piac területén és környékén folyamatos régészeti kutatások során több jelentősebb épületmaradványt is sikerült feltárni. Az egyik legnevezetesebb közülük a korábbi keresztény templomból a 10. században kialakított nagymecset. Ez részben helyreállítva ma már látogatható. Mellette jelenleg is folynak az egykori karavánszeráj feltárásai.

Ezeknél sokkal jelentősebbek a város mauzóleumai, melyekből legalább négy van a mai Taraz területén vagy határában. Mindegyik fontos zarándokhely is egyben. A már említett piactól nem messze, egy nagyobb parkban áll a dinasztialapító és az iszlámot hivatalossá tevő Karakhan 11. századi eredetű, de a 20. század elején alapjaitól újjáépített síremléke. A szomszédágában látható a 13. században épített és a 19. században jelentősen felújított másik mauzóleum: Dauit-bégé. Ez utóbbi a város 1267-ben elhunyt mongol kormányzója volt. A síremlékeket magába foglaló park szomszédságában egy 19. századi karavánszeráj áll, amely a Karakhan-kultusz felerősödésével összefüggésben épült.

Nem messze innen található a nagyobb közép-ázsiai városok egy másik nélkülözhetetlen középülete – egy fürdő. Az 1900 körüli építésű Kali Junusz fürdő mindenben követi a már középkorból és az Oszmán Birodalom magyarországi emlékeiből is ismert képet. A szinte tökéletes állapotban megőrződött 11 téglakupolás épületben jelenleg egy magánmúzeum látható, amely elsősorban a város középkori történelmével foglalkozik.

A város határán áll két másik, az előbbieknél talán még látványosabb mauzóleum. Az egyikben – a legendák szerint – Ajsa-Bibi nyugszik. Ajsa Bibiről nagyon sok monda létezik, de mindegyiknek ugyanaz a lényege. A nagy múltú, a profétáig visszavezethető Ajsa családból származó lányba szerelmes lett Sah Mahmud (Karakhan), Taraz akkori vezetője, és meg is kérte a kezét. A lány édesapja azonban visszautasította a szemében nem elég előkelő Sah Mahmud kérését. A szerelmet viszonzó lány ekkor megszökött otthonról és a kedveséhez sietett, de a város határában egy véletlen kígyómarástól meghalt. Halálának helyén építtette fel Sah Mahmud a világ legszebb síremlékét, maga pedig soha nem házasodott meg, és népének bölcs és szentéletű vezetője, a Karakhanida dinasztia alapítója lett. A 11-12. századi építésű szinte teljes egészében terrakotta borítású mauzóleumot az elmúlt évtizedekben állították helyre, kiegészítve a részben elpusztult kupolát és az épület keleti homlokzatát. Sokkal jobban átvészelte az évszázadokat a szomszédban álló, 12. századra keltezhető Babadzsi-Hatun Mauzóleum. A legendák szerint Babadzsi-Hatun Ajsa-Bibi dajkája lehetett. A síremlék különlegessége a 16-szögű csillag alaprajzú kupola.

Taraz után az egykori Selyemút egy modern országhatárhoz ér, Kazahsztán és Kirgizisztán között. Természetesen a középkorban a kulturális és nyelvi hatások itt nem álltak meg, hanem folytatódtak egészen a kínai Turkesztánig. A kirgisztisztáni emlékekről azonban egy másik alkalomról számolnék be.

Nézd meg a főbb említett helyeket itt