Xeravits Géza professzor ajánlása

Különös helyzetben van a recenzens, amikor a Panagia Központban Nacsinák Gergely könyvét készül bemutatni; és nem pusztán a személyes, baráti kontraindikációk okán. Engedjék meg nekem ma, hogy ne pártatlan kritikai ítészként lépjek fel, hanem inkább szubjektív legyek, s elsősorban arról beszéljek, miért is érezhetem némiképp zavarba ejtőnek ezt a mostani alkalmat.

Legelsőül az a kérdés merült fel bennem: miért is kellene Gergely munkáját bemutatnunk? Sokat ír, és sokan olvassák. Éppen egy évtizeddel ezelőtt látott napvilágot első kötete, a Szem böjtje, s azóta, bizonnyal, a bizánci kereszténység talán legkeresettebb és egyik legtermékenyebb hazai szerzőjévé lépett elő. Olyan íróvá vált, akinek izgatottan szokás várni újabb és újabb könyveit — a mostani immár a hatodik a sorban —, mert üdítő színfoltot jelentenek a magyar könyvpiacon; és gyanítom, nem én vagyok az egyetlen, aki, ha egy folyóirat tartalomjegyzékében Nacsinák-írást lát, önkéntelenül azzal kezdi az olvasást.

Foglalkoztatott, vajon mi a titkuk ezeknek a szövegeknek? Talán a személyességük: az, ahogy az elhivatott szerző állandóan kihívásokkal teli utazásokra hív meg bennünket. Utazásra invitálnak Gergely írásai: tájakon túl és korokon keresztül, majd rögvest figyelmes útitársként szegődnek is mellénk; s elsősorban nem azért, hogy számokból, adatokból, tényekből kreált szemellenzőkön keresztül mutassák meg közös utunk állomásait — sokkal inkább, hogy a kornak, a tájnak, a tárgynak részévé tegyenek, keveredés nélkül és elválaszthatatlanul. Mondhatnám, elvontabban talán, azt is: a varázs forrása az, hogy Gergely könyvei élnek, mert élettel töltik meg azt, amiről beszélnek — az által, hogy rávezetnek: a hagyomány, melynek gazdag rétegzettsége mélyére kalauzolnak, nem könyvtári polcokra szorulva, múzeumi tárlókba sterilizálva, vagy régiségkereskedők raktárainak porcicái közt dohosodva vegetálnak, hanem lüktető vitalitással áradnak mindmáig szerteszét.

Gergely tolla leginkább olyan, mint gyermekkorunk rajzfilmjének varázsceruzája. Úgy érzem, valahol gyermeknek kell lenni, hogy igazán szeressük őket, vagy inkább: mihelyt megszerettük őket, valamiképpen gyermekké tesznek bennünket. Olyasvalakivé, aki nem méricskél, számol, katalogizál, tipizál, szisztematizál, és evaluál, hanem akinek képzeletében megelevenedik az ikon aranyló vibrálása, a liturgia tömjénillata, a sziklaszirten trónoló monostori vendégfogadó ouzojának semmihez sem hasonlítható íze. Olyasvalakivé varázsolnak ezek az írások, aki lehunyt szemmel a tömött négyes villamoson is képes elpihenni egy dodekanisszoszi ciprusfa tövében a végtelen tengert szemlélve; akinek átjárása van az athéni McDonalds mellől a késő-antik agorára; s aki egy Galata-híd alatti zajos halsütödéből is teljes természetességgel sétál be az Ajia Szophia kupolája alá, hogy meghallgassa a nagynevű Khriszosztomosz érsek egy sodró lendületű homiliáját. S talán megadatik az is, hogy az olvasó olyanná váljon, mint szerzőnk, ez a Bizánc örök folyamába fiatalos pimaszsággal bemerészkedő vándor, aki miután megmártózott a hagyomány életet adó habjaiban, mint Pilinszky kisgyermeke tengerparti kavicsától, „nem szabadúl már soha többé tőle”.

A második zavarba ejtő tényező ma este számomra az a médium, amelyben e könyv napvilágot látott: a mű egy fajsúlyos szaktudományos sorozat, a Bizantinológiai Intézeti Alapítvány által gondozott „Varia Byzantina” 15. köteteként jelent meg. Valljuk be ugyanis: e kötet tizennégy nagytestvérére módszertanában nem sokban hasonlít — ahogy Gergely eddigi életműve is teljesen más vágányon mozog, mint a szaktudományos bizantinológia moguljaié. Hogy szerzőnk egy korábbi recenzensének szigorú verdiktjét idézzem: Nacsinák „sem nem tudományos, sem nem ismeretterjesztő”… Szigorúan tekintve tényleg nem az, hanem valami egészen más. Ugyanakkor azonban szívesen felteszem a kérdést: honnan értheti meg az érdeklődő jobban, mi is Áthosz hegyének kortalan és ma is megérthető és átélhető jelentősége: egy száraz történeti adatsorból, ami ténylegesen tudományos; Rapcsányi felszínes élménybeszámoló-gyűjteményéből, ami ténylegesen ismeretterjesztő; vagy például az Útra hullt gyümölcs megelevenedő és magával ragadó reflexióinak füzéréből, amely ténylegesen egészen más, mint amihez eddig szokva voltunk, mi, olvasók? Hihetetlen tudósi precizitással megírt szakkötetek sorait nyálazhatjuk át Thesszalonikiről, számomra azonban mindezeknél többet jelentett megtudnom, megéreznem Gergelytől, hogy a város alapszíne az opálos arany. Írásaiban az igazit, az igazat mutatja meg ugyanis nekünk — azaz, a Zorbászon, a giroszon, a kék-fehér műfalusi giccsen túli Hellászt, azt, amit mindenkinek magával kellene vinnie külső-belső utazásáról, de ami elsőre, a szemnek, láthatatlan. Vagy, hogy saját tapasztalatomból merítsek: Jeruzsálem összes csodáját végiglátogathatja az utazó; a Szent Város akkor kezd csak az övé lenni, amikor egy mamluk kori kávézó nyolcszáz éves, suvadó boltívei alatt a vásári forgatagot bámulva végigszív egy nyugodt nargilát, s olyan feketét iszik, ami után még Szalah ad-Dín is csettintve túrt volna mákonyos szakállába.

Gergely írásait először mindig lélekkel érdemes olvasni, aztán szívvel. Hagyni kell, hogy az ész csak harmadjára olvassa — milyen felszabadító élmény a hétköznapok rideg adatrengetegében! S ha már Varia Byzantina, tehát Bizánc világa: e világ élő eszmei öröksége mérhetetlenül változatos — történeti és műfaji szempontból is az. Gergely könyve sajátos interakcióba lép ugyanis a sorozat megelőző köteteivel, azok aprólékos ismeretrendszerét elmélyíti és internalizálni segíti, gyönyörködtetve kalauzol Bizánc életteli kultúrájában.

A kötet korábban megjelent szövegek gyűjteménye, amolyan Kleine Schriften, a szó technikai értelmében. Első nagyobb részében a szerzetesi és keresztény életeszmény néhány alapvető témáját járja körül: a biosz angelikosz-t, az öröm értelmezését a korai atyák gondolkodásában, valamint a Szent Írás helyzetét az ortodoxiában. A következő főrész kézzel foghatóan megutaztatja az olvasót, s a Szent Hegyre, a Panagia Virágoskertjébe vezeti: első tanulmánya valójában Európa szellemi térképén kívánja Áthoszt elhelyezni, záró része pedig az áthoszi lelkiség 19. század iszikhazmusára koncentrál. E két, eszmetörténeti perspektívájú írás egy keveset kutatott témát keretez: szerzőnk Kelet és Nyugat rég elveszett oikumenéje egy érdekes szimbólumának, az amalfibeliek áthoszi monostorának történetét kutatja benne. A harmadik főrész szövegei egészen személyes himnuszt alkotnak az ortodox spiritualitásról, hogy aztán egy tudományos-teológiai szempontból leginkább szakszövegnek nevezhető, egyháztani írással záruljon a kötet.