Dr. Sárközy Miklós és Király Attila

Az utóbbi időben alig van olyan nap, hogy ne hallanánk a Hormuzi szorosról. A Perzsa öböl és az Ománi tenger között húzódó stratégiai átkelő legkeskenyebb részén mindössze 54 kilométer széles, északról Irán, dél felől az Ománhoz tartózó Muszandam félsziget határolja. Mielőtt azt hinnénk, hogy a Hormuzi szoros csak mostanság került a világpolitikai vetélkedések kereszttüzébe, nem árt emlékeztetni arra, hogy a térség sok ezer éve ismert a nemzetközi tengeri hajózás, a távolsági kereskedelem és a nagyhatalmi politizálás főszereplői számára. Írásunk ezt a történetet mutatja be dióhéjban. Célja, hogy hosszú időléptékben figyelhessük meg a régió szerepét, ráérezzünk arra a ritmusra, amit a tengeri kereskedelem fellendülése és hanyatlása alakít ki a szoros környezetében. Talán arra is felhívhatjuk a figyelmet, hogy a napi konfliktusok mögött időtlen geopolitikai jelenségek is húzódnak.

A Hormuzi szoros. Cristoph Hormann képe.

A Hormuzi-szoros a kb. 1000 km hosszú, 230-250 km széles Perzsa-öblöt zárja le. Gyakorlatilag ez a legfontosabb tulajdonsága: ha élénk a tengeri forgalom, a környék felvirágzik, hiszen a szoros a Közel-Kelet és Ázsia többi része közti kereskedelem kapuja. Aki a kapuknál áll, mindig jól jár. Ha ez a kereskedelem hanyatlóban van, akkor a szoros környéke is hanyatlik: az írott történelem óta szegény természetes erőforrásokban, alig van termőtalaj, nincsenek felszíni ásványkincsek. Olaj nélkül a régióban gyakorlatilag a közvetítő kereskedelem az egyetlen jól kamatoztatható tevékenység.

A Hormuzi szoros és környéke. Térkép: Király Attila. Nézd meg nagyban itt.

Az öböl feneke túlnyomóan sekély: az Arab – félszigethez közelebbi felén átlagos mélysége mindössze 35 méter, az iráni oldalon viszont akár 165 méter is lehet. Ezért talán nem meglepő, hogy a szoros nem volt mindig „szoros". Bizonyos időszakokban (135-120, 82-78, 75-14 ezer évvel ezelőtt) száraz lábbal lehetett átkelni az Arab félszigetről az iráni magasföldek felé. Így fordulhatott elő, hogy az eredetileg afrikai elefánt, vízi bölény, dámvad és egyéb állatfajták megjelentek Ázsiában (Szíria területén még az i.e. 2. évezredben is éltek elefántok, egészen addig, amíg értékes agyaraik miatt ki nem irtották őket).

A szárazföldi összeköttetés jelentősége az utóbbi 15-20 évben növekedett meg. Korábban úgy gondolták, az őskőkorban nem éltek emberek a szoros környékén, az újabb kutatások viszont számos ilyen lelőhelyet tártak fel Jemenben, Ománban, az Emirátusok területén. Ma már mindenki egyetért abban, hogy a modern ember (Homo sapiens) Kelet-Afrikában alakul ki úgy 200 ezer évvel ezelőtt, és onnan terjed el szerte Eurázsiában. A terjedés időzítése és útvonala azonban állandó vita tárgya. Az új eredmények szerint a kivándorlás két nagyobb hulláma 120 és 60-40 ezer éve történt, egyik fő útvonala pedig – a nílusi mellett – Afrika szarvától, az Arab-félsziget déli pereme mentén a Hormuzi-szoros irányába vezetett. Azon túl, hogy a genetikai kutatások is erre utalnak, a félsziget partvonalán olyan kőeszközök kerülnek elő, melyek legközelebbi „rokonai" a szudáni Núbiai Komplex kőegyüttesei (képünkön: Núbiai típusú magkő Dhofar területéről, Ománból).

Az újkőkori kezdetek

Az újonnan megismert őskőkori előzmények fényében nem dönthető el biztosan, hogy a Perzsa-öböl környékének újkőkori (kb. i.e. 6000-3200) kultúráit bevándorlók hozzák magukkal, vagy helyi eredetűek. Bár a klíma ekkor a mainál csapadékosabb volt, az öböl arab oldalán nem ismerünk növénytermesztésre utaló nyomokat. Egyes lelőhelyeken ugyan találni ember által nevelt datolyapálmák magjait (e növény eredeti vad ősét nem is ismerjük), de a gabonafélék termesztése sosem játszott fontos szerepet a félsziget korai történetében. Ehelyett többnyire kőből kidolgozott nyílhegyeket, illetve kagylóhalmokat találunk, amik a vadászat és halászat fontosságát húzzák alá. Különösen érdekes leletek az egyre szaporodó csónakdokkok és vízbe helyezett halcsapdák, amik az újkőkortól kezdve egészen a 20. századig fontos elemei az öböl-menti anyagi kultúrának.

A kerámiaedények már az i.e. 6. évezred végén megjelennek az Arab-félsziget keleti partjain. Ezek az edények az úgynevezett Ubaid kultúra termékei, ami eredetileg Irakban honos. A modern anyagvizsgálatok szerint az öböl menti ubaid edényeket is Mezopotámiában gyártották. Mit jelent ez? Mobilitást, áruk és ideák cseréjét a mai Irak területétől kezdve végig az öböl két partján, egészen a Hormuzi-szorosig, ahol szintén kerültek elő Ubaid kerámiák. A tengeri hajózás legkorábbi nyomai is e kultúrkörből származnak, i.e. 5500-5000 körülre tehetők. A mai Kuvait területén feltárt Asz-Szabiyah lelőhelyen nádból font, bitumennel megerősített tengerjáró hajók töredékei kerültek elő, sőt: hajómodell és hajóábrázolás is ismert innen (képünkön). Ezek kosárformájú, dupla árbocos bárkákat festenek le nekünk, melyekkel a part menti közlekedés biztosan lehetséges volt. Az öböl uralkodó áramlatai az óramutató járásával ellentétes irányban mozognak: az arab oldalon a tenger segít északról dél felé közlekedni, míg a visszatérés Irán mentén lehetett egyszerűbb.

A bronzkori fellendülés

Az Ubaid kerámiatípus elterjedése mintegy előrevetíti azt a széles információs hálózatot, ami a bronzkor idején összekapcsolja az Arab-félsziget, Irak, Irán, sőt, Pakisztán és India tengerjáró kultúráit. A kerámiaművesség azonban nem mezopotámiai hatásra honosodhatott meg a szoros környékén. Az utóbbi évek (egészen pontosan 2001) egyik nagy felfedezése volt a szoros másik oldalán, Irán területén megismert bronzkori Dzsíroft (Jiroft, kb. i.e. 3200-3000) kultúra. Nem messze Stein Aurél 1930-as években végzett ásatásitól számos különleges tárgy bukkant fel – először a helyi illegális műkincspiacon, majd olyan nagy európai aukciós házak kínálatában, mint a Sotheby's. Utóbbi tárgyak visszatértére Iránba egészen 2011 novemberéig kellett várni.

A Dzsíroft kultúra különös emlékei. A skorpió és sas alakok talán táblajátékok, a középső tárgy rendeltetése bizonytalan [kép forrása; kép forrása]. 

A Dzsíroft kultúrát a lelkesebb kutatók a hiányzó láncszemnek nevezik, de az óvatosabb megfogalmazások is egyfajta tranzit szerepről beszélnek a Közel-Kelet, az indiai szubkontinens és Közép-Ázsia közt. Tény, hogy a megismert leletanyag, melynek nagy része temetőből származik, az elámi (Irán), a sumer (Irak) és a harappa (Pakisztán-India) anyagi kultúra mintegy „átmeneti" formáját jeleníti meg. Emellett összefüggésbe hozható a mai Türkmenisztán és Afganisztán területén feltárt lelőhelyekkel is. Egyes motívumai, így az egymásba fonódó, kígyónyakú oroszlánok, vagy az oroszlánokat megragadó „hős" emberalak, mezopotámiai közvetítéssel egészen Egyiptomig eljutnak. Kedvelt nyersanyaga a lazúrkő, ami a mai Afganisztánból származik, és ha ez nem lenne elég, a kultúra földrajzi elhelyezkedése ténylegesen közvetítő szerepet feltételez: a mai délkelet-Iránból ismert, a Hormuzi szorostól közvetlenül északra. A korai mezopotámiai írásos anyagból még a terület neve is feltételezhető, sumer, illetve óakkád szövegekben Marhashinak, esetleg Arattának hívták.

Presztízscikkek - a távolsági kereskedelem motorja. Előkelő hölgy temetkezése az iráni Shahr-i-Sokhtából (kb. i.e. 2800), szemüregébe afgán lazúrkövet helyeztek. [kép forrása]

Épp ezért lehetséges, hogy a szoros arab oldalán, az Emirátusok és Omán területén, a dzsírofti edényeket utánzó, helyi gyártású kerámiák tűnnek fel. Ez az úgynevezett Hafit kultúra (i.e. 3200-2600) időszaka, melynek emlékei legutóbb az Abu Dhabi repülőtér felújításakor kerültek elő (képünkön: hafit ház Dzsebel Hafitból). Az Egyesült Arab Emirátusokban zajló nagy építkezések egyik áldásos mellékhatása, hogy sorra kerülnek elő a régészeti lelőhelyek. Az Abu Dhabi Kulturális és Örökségvédelmi Hatóság nem titkolt célja, hogy a múlt emlékeinek feltárásával az olaj-éra előtti időkhöz kapcsolódó kulturális azonosságtudatot teremtsen az Emirátusokban. Az Arab-félszigeten, bár viszonylag régóta folynak ásatások, mértékük egészen mostanáig elenyésző volt a Közel-Kelet egyéb régióihoz képest. Csak egy példa: 2001-ben mindenki úgy hitte, az újkőkor előtt nem élt ember a félsziget e tájain. 2011-ben, az újonnan felfedezett lelőhelyek fényében, fontos útvonalnak tartjuk a korai ember Afrikából való kivándorlásában.

A Perzsa-öböl körül kialakuló információs és kereskedelmi hálózat léte nem meglepő, inkább azon csodálkozhatunk el, milyen korai dátumokkal dobálózunk itt: tengeri hajósok, kereskedelem, követségek és üzletkötés több, mint ötezer évvel ezelőtt. A kapcsolatok aranykora valójában a következő Umm al-Nar korszak (i.e. 2600-2000) a régióban. A települések ekkor fokozatosan „kivonulnak" az Arab-félsziget belsőbb területeiről, és szinte kizárólag a Perzsa-öböl szigetein telepednek meg, közel a kereskedelmi útvonalakhoz. Az összes ismert közel-keleti kultúrával ellentétben ezeknek a településeknek nincs hátországuk: nem termelnek nagy mennyiségben búzát vagy árpát, nincs mezőgazdaság - az öböl-menti közösségek a tengeri kereskedelemre alapozták boldogulásukat.

Gregory Possehl professzor ezt a világot nevezte el Közép-Ázsiai Interakciós Szférának. Ami Európának a Földközi-tenger, az Mezopotámiának, Arábiának, Iránnak és Közép-Ázsiának a Perzsa-öböl. Tetemes mennyiségű áru mozoghatott a tengeren: a sumer Umma, Girszu, Ur és Guabba kikötőiben kifejezetten tengerjáró, sok száz tonna rakodóterű teherhajókat építő műhelyekkel találkozunk. Az egyes típusoknak külön neveik voltak, „mélytengeri hajó", „Dilmun-", „Magan-", „Meluhha - hajó".

Utóbbi elnevezések különösen érdekesek, mindig ebben a sorrendben olvashatók: Dilmun, Magan, Meluhha, esetleg visszafelé. Ezek földrajzi nevek, amik Mezopotámiától egyre távolabbi vidékeket jelölnek. Ma szinte biztosan azonosíthatóak: Dilmun Bahrein szigetét és környező partvidéket jelölte. A mezopotámiai mitológiában különleges helynek, az alvilág kapujának számított. Magan valószínűleg a mai Omán és az Emirátusok vidéke. Meluhha azonosítása kérdéses, de a többség véleménye szerint ez az Indus menti Harappa civilizáció területe lehetett.

Tengerjáró hajó szteatit kőbe karcolt ábrázolása az Indus-völgyi Mohendzsó Dáró lelőhelyről, kb. i.e. 2600. [kép forrása]

Azt is tudjuk, hogy ezekben az országokban kereskedelmi lerakatok léteztek, ahol népek és áruk színes kavalkádja fogadhatta a vásárlót. Az árukat illetően főleg „luxuscikkek" – értékes épület- és bútorfák, nemesfémek, olajak, fűszerek, díszkövek cserélhettek gazdát. Az áruforgalomban oroszlánrész jutott a fegyverek, eszközök alapanyagául szolgáló bronz összetevőinek. A trükk az, hogy a bronz előállításához ugyebár réz és valamilyen adalékanyag - főleg ón vagy arzén - szükséges. Mivel ezek a nyersanyagok ritkán fordulnak elő egy helyen, elengedhetetlen a távolsági kereskedelem. Mezopotámia, erősen feltöltött alluviális síkság lévén például egyik nyersanyaggal sem rendelkezett. Ománból származott az egész régiót ellátó réz, amit lapos öntecsek formájában terjesztettek; ez lehetett a Hormuzi szoros környékének fő exportcikke. Érdekes példaként álljon itt egy négyezer éves levél, amit a mezopotámiai Urból küldött egy üzletkötő dilmuni (Bahrein) partnerének:

„Mikor itt voltál, azt ígérted, jóféle rezet küldesz majd Gimil-Színnek. Ezt mondtad, de nem ezt tetted. A küldöncömnek silány rézöntecseket kínáltál, mondván, ha elviszed, elviszed, ha nem kell, eredj innen! Ki vagyok én, hogy így bánsz velem; olyan úriemberek között, mint mi vagyunk? Írtam neked, hogy vedd át az erszényemet [tehát a fizetséget], de nem tetted. Nincs még egy a dilmuni kereskedők között, aki ilyet tett volna velem." [az idézetet elolvashatod itt]

A „jó világ" az i.e. 2. évezred közepén ért véget. Az indiai Harappa civilizáció ekkor kezd hanyatlani, ahogy a másik nagy felvásárló, Mezopotámia is lassacskán kivonul a piacról. Számára a legértékesebb áru a réz volt, amit ekkoriban kezd el igazán nagy mennyiségben exportálni Ciprus (aminek ugye a neve is rezet jelent). A Közép-Ázsiai Interakciós Szféra ezzel egy időre háttérbe szorul, az ókori világ súlypontja ezúttal a Földközi-tengerre helyeződik át.

Múlt és jelen érdekei. Qala'at al-Baharinban talált sumer agyagpecsételő képe a mai bahreini 1 dínároson.

Király Attila

A késői ókor

Hormuz és környéke mindvégig két dologról volt ismert történelme folyamán. Az egyik a tengeri kereskedelemben játszott kiemelkedő szerepe, a másik pedig a környéken fekvő datolyaligetek voltak. Egyesek szerint a perzsa datolya szó helyi alakja (horma) ihlette a hely nevét is, igaz, ez később összemosódott a középiráni Hormoz névvel, amelyben Ahura Mazda, a régi iráni zoroasztriánus istenség neve bújik meg. A mai nevet először a párthus korban az i.sz. 1-2. századból említik: Plinius és Arrianosz írnak először Harmysia környékéről.

A Hormuzi szoros stratégiai jelentősége már az akhaimenida kortól (i.e. 6-4. század) egészen világos a kortársaknak is. I. Dareiosz (i.e. 522-486) korától fogva rendszeres hajóforgalomról van itt tudomásunk, Hérodotosz szerint maga Dareiosz bízta meg görög hajósát, Karüandai Szkülaxot, hogy derítse fel az Industól Mezopotámiáig vezető útvonalat. Hasonló adattal rendelkezünk Nagy Sándor korából, aki Nearkhosz nevű parancsnokára bízza az India és a Perzsa-öböl közti vízi út feltérképezését.

A Perzsa-öböl és a Hormuzi szoros fejlődése új lendületet nyer a klasszikus Selyemút kialakulásával. A szoros és környéke a korabeli adatok szerint virágkorát érte a későókorban, a Perzsia és India közötti gyöngy- és fűszerkereskedelem fontos útvonala lett. Ám nemcsak a tengeri kereskedelem kulcsfontosságú helyszíne ekkor már Hormuz, hanem a délkelet-iráni városok - Jazd, Kermán, Dzsíroft - felől érkező karavánok fontos végállomása is. Az indiai befolyásra utal, hogy az északi part településeinek későókori ásatási rétegeiből nagy mennyiségű vörös indiai kerámia került elő. Hormuz városa a Szászánida Birodalom fontos India felé mutató tengeri kapujává vált ekkortájt. Gazdasági szerepe mellett kiemelendő, hogy az i.sz. 5. században nesztoriánus püspökség jött létre itt, amelynek vélhetően nem csekély szerepe lehetett az ebben a korban Dél-Indiába irányuló nesztoriánus keresztény misszió sikerében.

Nestorius felismeri a gyermek Mohamedet. 14. századi perzsa miniatúra. [forrás]

Az iszlám időszaka

A Hormuzi szoros jelentősége mit sem csökkent az iszlám periódusban. A szoros környékét 651-ben foglalták el a hódító arab kalifátus seregei. Birtoklása elég gyakran változott az elmúlt 1300 év folyamán, amely ismét a hely kiemelt gazdasági, katonai szerepére enged következtetni. A muszlim iráni történelem évszázadai során csak ritkán jött létre az iszlám előtti birodalmakhoz fogható tartós és nagy területű állam, sokkal meghatározóbbak a helyi dinasztiák és a különböző lokális politikai formációk. Hormuz és környéke sem kivétel ez alól.

A kalifátus és a Ghaznavidák uralma után a terület a 11-16. századig függetlenséget élvezett Perzsia több részétől, egy önálló helyi iráni dinasztia, a Hormuzsáh kormányozta. A kicsi, de annál jelentősebb állam némileg a vele kortárs Velencére emlékeztetett. Ez az államocska - területi csekélysége ellenére - a tengeri és szárazföldi kereskedelem fontos ütőerén feküdt, fő bevételi forrását az itt szedett vámok alkották. Marco Polo, aki 1271-ben és 1293-ban is járt itt (egyszer Perzsia, másszor pedig Kína és a Fűszer-szigetek felől érkezve) gazdag, de elviselhetetlenül párás klímájú területnek jellemezte Hormuz városát.

A Hormuzi állam sikeresen és érintetlenül vészelte át a mongolok és Timúr korát is, a mongolok alatt például a partoktól 15 kilométerre fekvő Dzsárún szigetére menekítették át a fővárost, amely innentől fogva Új Hormuzként vált ismertté. Hormuz ázsiai jelentőségére az is utal, hogy a középkori alkonyán, a 15. század elején a híres kínai admirális, Cseng Ho kétszer is felkereste hatalmas flottájával 1413-ban és 1419-ben. A kínaiak értékes portékákkal és még értékesebb hírszerzési információkkal távoztak innen. A korabeli leírások szerint a partra szálló nagyszámú kínai félelmet és döbbenetet keltett a hormuziakban.

Hormuz és Európa

A nemzetközi figyelem már Marco Polo kora óta fokozódott a stratégiai helyen fekvő szoros és kikötő iránt. Ibn Battúta, Oderico Pordenone, Afanaszíj Nyikityin színes beszámolói nyüzsgő központnak írják le a Hormuzi szoros környékét a 14-15. században, ahol, Nyikityin szavaival élve a világ négy égtájáról származó kereskedők fordultak meg. Az igazi fordulat azonban a 16. század elején következett be. Miután a portugálok Afrika megkerülésével eljutottak Indiába, csakhamar feltérképezték az odavezető legfontosabb utakat, és villámgyorsan megpróbálták elfoglalni azokat. Hormuz környékén a portugálok 1501-ben jelentek meg és 1508-ra teljesen elfoglalták Új Hormuz városát. A terület innentől fogva 1622-ig a portugálok kezén maradt, a helyi Hormuzsáh dinasztia hasznát immáron ők fölözték le: a helyi uralkodók ettől fogva a portugál király, és nem a perzsa szafavida sah vazallusai lettek.

Hormuz városa egy 1572-es ábrázoláson. [kép forrása]

A portugálok érdeklődése, az európai ízlés változásai nyomán új exportcikkek megjelenését ösztönözték a régióban. Ekkoriban kezdődött meg a Síráz bor karrierje: a Dél-Iránban termelt kitűnő vörösbor a 16. század során vált ismertté; a portugáloknak köszönhetően a Perzsa- öblön, a Hormuzi szoroson és Goán keresztül jutott el az európai ínyencek asztalára.

A portugálok helyi pozíciói sokáig megingathatatlannak tűntek. A 16. században nem is annyira Perzsia, hanem a kor legerősebb muszlim állama, az Oszmán Birodalom próbálta kiűzni őket Hormuzból. Az oszmánok, akik ekkor már a Perzsa-öböl nyugati végét a kezükben tartották, Nagy Szulejmán alatt 1552-ben, majd később 1581-ben próbáltak szert tenni tengeri hegemóniára, de mindkét alkalommal – ahogy a korabeli Európában is – alulmaradtak Hormuznál az európaiakkal szemben. A portugál jelenlét máig látványos jele a Dzsárún szigetén álló portugál erőd, mely egykor az itteni kereskedelmi forgalmat felügyelte. A portugálok persze nem csupán pénzzel és kereskedelemmel érkeztek, követték őket a jezsuita misszionáriusok is. A 16-17. századi Hormuz a közel-keleti jezsuita missziók kiindulópontja lett Perzsiában és Indiában.

A portugál uralomnak a 17. század elején újra erőre kapó szafavida Perzsia vetett véget. I. (Nagy) 'Abbász korában (1588-1629) Perzsia több lépcsőben hódította vissza a Perzsa-öböl portugál erősségeit és - némi angol anyagi és katonai támogatással - 1622-ben, súlyos harcok árán kifüstölte a portugálokat a Hormuzi szorosból. A 17. században a portugálok helyére a hollandok pályáztak a Perzsa öbölben, később, a zűrzavaros 18. században a perzsa kormányzókat helyi arab törzsek váltották fel. A szafavida állam széthullása után (1722) a mai Ománban fekvő Maszkat fejedelme, imámja próbálta megszerezni a Hormuzi szoros feletti ellenőrzést.

Jahangir álma. Abul Hassan festményén (1620 k.) I. Abbász (balra) és Jahangir  Moghul sah látható (jobbra) Az oroszlán és bárány nyugvó alakjai a békét jelképezik. [kép forrása]

A portugál háborúk után Hormuz megtartotta stratégiai jelentőségét, de korábbi gazdagságát már nem nyerte vissza. A terület jelentőségét csökkentette, hogy a régi Selyemút már csak árnya volt korábbi önmagának, a 18. századra gyakorlatilag megzűnt; a régióban a gyöngyhalászatot leszámítva nem alakult új jelentős kereskedelmi iparág. A hely inkább katonai jelentősége miatt vált-maradt meghatározó, a 19. század elejétől egyértelműen brit érdekszférává vált: a Brit Birodalom ekkoriban szállta meg a Hormuzi szoros környékét. Befolyása kiterjedt Perzsia egész déli részére is, és időről-időre sor került jelentős dél-iráni területek brit annektálására. A brit dominancia újabb aspektusa volt a hatalmas iráni olajmezők felfedezése a 20. század elején, nem messze a Perzsa öböl északi partjától. A Hormuzi szoros jelentősége innentől fogva új értelmet nyert, a régi Selyemút kapujából egy új olajexport - folyosó lett, melyen keresztül ma a világpiacra kerülő kőolaj 40 %-a hagyja el a Perzsa öblöt.

A brit dominancia 1961-ig tartott a régióban. Innen számolhatjuk a mostani, súrlódásokkal teli geopolitikai helyzet kialakulását. Mohammad Reza Pahlavi Iránja a britek kivonulásával azonnal igyekezett betölteni a keletkezett politikai űrt. Ennek jegyében fontos lépés volt a Hormuzi szoros előtti kis szigetek megszállása (Abú Músza, Kis Domb és Nagy Domb), melyek mélyen benyúlnak az Öböl területére. Az egyébként terméketlen szárazulatok elfoglalásával Irán stratégiai előnyre kívánt szert tenni, mellyel adott esetben a mai napig bármikor képes lehet a Hormuzi szoros felé tartó hajóforgalom megzavarására. A sah kori iráni hegemón törekvések másik világos jele volt a Hormuzi szoros környékén az 1971-es ománi válság, amikor is Irán haderőt küldött Ománba, hogy beavatkozzon az ottani belpolitikai viszályba.

Irán szorítása. [kép forrása]

1979, az Iráni Iszlám Forradalom óta a rendszer ugyan kicserélődött Iránban, de a Perzsa öbölbeli politikai törekvések mit sem változtak. Irán, regionális szerepéből adódóan befolyási övezetévé kívánja tenni az egész Perzsa öblöt, azonban ezt a déli partvidék kisebb arab államai (Omán, Kuvait, Qatar, Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein) valamint Szaúd-Arábia elutasítják. Az Iránnal kapcsolatos egyéb kül- és biztonságpolitikai viták, a Hormuzi szoros világgazdasági jelentőségével kiegészülve manapság a területet a világpolitika egyik legérzékenyebb részévé avatják. Nagy változás ebben nem lesz a jövőben sem, ahogy az elmúlt 5000 év során sem sok példa akadt rá. A Hormuzi szoros sokszor szerepel még a hírekben.

Dr. Sárközy Miklós