Beyer Gertrúd írása

Őszentsége 37. Drikungpa fő székhelyén, az indiai Dehradunban található Jangchubling kolostorban minden évben egy téli tanítási kurzus kerül megtartásra, 2011. november 15 – 19 között Őeminenciája Garchen Rinpoche vezette a tanítássorozatot. A Drikung Kagyü a közel 1400 éves múltra visszatekintő tibeti buddhizmus egyik különlegesen régi hagyományvonala, melynek leágazásai Magyarországra is elérnek. A zalaszántói sztúpa mellett élő mesterek egyik tanítványa, Beyer Gertrúd számol be blogunknak a Dehradunban szerzett személyes élményeiről. Ritka élmény, amikor egy tibeti kolostor belső életébe nyerhetünk bepillantást, női szemmel. Több részből álló sorozatunk ezért igazi csemege, fogadjátok szeretettel. Az írást tiszteletreméltó Lama Konchok Lhundup ajánlása mellett közöljük.

Furcsa volt a reptéren egyedül. Csak üldögéltem a tranzitban, s úgy hiszem ott fogtam fel igazán, hogy mi is történik velem. Életem nagy álma teljesül.

A repülőn, egy világi jópofa turbános bácsi mellett ültem. Ahogy mellém ült rögtön kérdezni és mesélni kezdett, így megtudtam, az USA-ban él, és alternatív erőforrások kutatásával foglalkozik. Már nagyon sok éve él kint, és elmondása szerint szereti is.

Miután végre felszálltunk az első, ami tudatosult bennem, hogy elfelejtettem ebédelni. A gyomrom a gondolatra nagyot kordult, és az jutott eszembe, még egy szelet csoki sincs nálam. Ahogy viszont elértük a kívánt 11 ezer méteres magasságot, a stewardess azonnal elindult a kis kocsijával. Vizet és egy mini zacskó chips-et kaptam. Arra gondoltam, érdemes lehet esetleg ezt beosztani, a repjegyemre visszagondolva arra pont az volt írva, hogy étkezés snack. Viszont igen éhes voltam, így aztán az összes maci, zsiráf, majom és egyéb kisállat formájú chipset magamba tömtem, majd megittam a pohár vizet. A gyomrom megnyugodott, én pedig nézegettem kifelé. Gondoltam, amíg lehet ezt teszem. Gyönyörködtem a fény játékában, ahogy a nap narancssárgára festette a felhőket alattunk.

Aggodalmam gyorsan szertefoszlott, miután megérkezett egy nagy tálcán láthatóan meleg kaja. Már csak az azonosítás hiányzott. Egyes részeiről könnyedén felfedezhető volt mibenléte, pl. csirke, spenót, burgonya, saláta. Majd ami érdekes volt, hogy mindemellett volt vaj és frissen sült meleg baguette is. Gondoltam ez előételnek jó lesz. Amikor a csirkéhez értem, találtam egy kis tálka fehéres sárgás színű, számomra majonézre hajazó krémszerű dolgot. Eszegettem a csirkét és a spenótot, közben azon gondolkodtam hogyan is jön ehhez a majonéz. De hát legyünk ugye nyitottak, fogtam a csirkefalatomat és a spenót mellé egy kis adagot lapátoltam rá a fehéres sárgás krémből. Nos, így együtt meglehetősen fura volt, leginkább, mert a fehér anyag íztelen volt, kis édeskés beütéssel és valami darabkákat is véltem benne felfedezni, de beazonosítani nem tudtam. Néhány falatot ettem így, majd gondoltam inkább hagyom ezt a fura dolgot, eszem csak salátát, spenótot meg csirkét. A végén fogtam a kanalam és külön belekóstoltam. No akkor jöttem rá, hogy miért is volt fura úgy mindennel együtt. A fehéres sárgás krém ugyanis a desszert volt, ha jól tippeltem valamiféle tejberizs-szerű dolog, nagyon kevés rizzsel.

Újra kifelé bámultam, és nagyon érdekes élményben volt részem. Hátra tekintve még láttam a Napot, ahogy megvilágította a felhőket előre nézve a Holdat is, ott az ég már sötét volt. Ennyire élőben még nem éltem át a nappal és az éjszaka átmenetét.

A repülés további részét többnyire alvással töltöttem, illetve még volt egy kör szendvics és narancslé is. A mellettem ülő turbános bácsi addigra az 5. pohár whisky-t töltötte magába, de szemmel láthatóan semmilyen hatással nem volt rá. Mosolyogva mesélte, hogy ki kellene próbálnom, mert ezt a légitársaságot kifejezetten emiatt választotta, mert nekik nagyon-nagyon jó a whiskyjük.

A delhi repülőtér 3-as terminálja. [kép forrása]

Hajnal 1 órakor érkeztem Delhibe itteni idő szerint. Delhi repterét tavaly újították fel, így minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az általam eddig látott Nyugat európai repterek nyugodtan elbújhatnak mögötte. Csodálatosan szép, tiszta és igényes volt minden. A legszebb az a néhány hatalmas mudrákat formázó kéz volt, melyek mintha a falból nyúltak volna ki. Gyaltsen táblával a kezében várakozott a kijáratnál. Tábla nélkül is könnyedén felismertem, ahogyan Jigmet lámára hajszálnyit hasonlító, ámde picit pufók ábrázatával, halálos nyugalommal álldogált a kijáratnál közvetlenül. Kb. 1 óra telt el akkor a landolást követően. Indiáról tudni kell, hogy a vízum megszerzésekor tapasztalt bürokrácia egészen ici-pici, mondhatni hangyányi dolog volt, ámde ami a landolás után következett, no arról érdemes pár szót ejteni. A gépről közvetlenül leszállás után a folyosón minden sarkon kis indiai emberke álldogált, kezében táblával, miszerint a külföldieknek a táblán jelzett irányban kell tovább haladniuk. Próbáltam megfejteni, hogy vajon a nem külföldieknek milyen egyéb lehetőségek adódhatna, mivel ez a folyosó ugyan kanyargott, azaz voltak sarkok, de nem volt más irány amerre tovább lehetett volna haladni.

Így aztán nem teljesen értettem miért tartják nagy lelkesen kis tábláikat. Később erre vonatkozóan kialakult egy gondolatmenet.

Sikeresen kijutván a folyosón azonnal egy olyan helyen találtam magam, ahol a check-in metódust játszották el ismételten. Ha nem turbános barátommal közösen jutottunk volna arra következtetésre, hogy ez valószínűsíthetően egy ismételt ellenőrzési pont, könnyedén erős izgatottság lehetett volna úrrá rajtam, merthogy ezt a tényt, hogy mint Indiába látogató személy ide kell fáradni, no ezt viszont sem kis indiai ember táblája, sem reptéri információs tábla nem jelezte.

Inkább kézjelekkel. Részlet a repülőtér belső épületdíszeiről. [kép forrása]

A repülőn kitöltött egyébként nem túl egyértelmű adatlappal és útlevelünkkel kezünkben tehát megkezdtük a sorban állást. Nos, ha valamit hagytak maguk után az itt állomásozó angolok, akkor az a bürokrácia netovábbja, és az ezzel társuló már-már komikus (megfelelő humorérzékkel ellátott egyének számára) felsőbbrendűségi komplexusa minden olyan indiainak, aki munkája során akár egy darab papírfecnit is kézbe vesz, vagy munkájához egyenruhára van szükség. Értve ide pl. a buszsofőröket is.

Amikor a sor rám került, egy fiatal, erős ambíciókkal rendelkező emberkéhez kerültem, kinek szemén az látszott, legyek ám tisztában azzal, hogy Indiába való belépésem egyetlen és kizárólagos kulcsa Ő maga. Utazásomat megelőzően felhívták figyelmemet rá, hogy az egyetlen jó megoldás, ha az ember belemegy ebbe a színjátékba és szépen eljátssza, hogy érzi a súlyát a dolognak és igen, nagy-nagy tisztelettel fordul az Őt bírálat alá vevő hivatalnok felé. így aztán kissé bárgyú, ezzel együtt nagyon-nagyon tiszteletet sugárzó szemekkel bámulva rá átnyújtottam a kitöltött papírkát és az útlevelemet. Gondosan a vízum oldalnál kinyitva.

Emberünk végigmért egy szó nélkül, köszönésemet nem viszonozva némán bekarikázott néhány általam nem kitöltött pontot a nyomtatványon majd száját elhúzva elém tolta. Turbános barátommal előzőleg azt feltételezvén az adott ponthoz írt megjegyzés alapján, hogy ezeket nem kell kitölteni, mi üresen hagytuk, de hát nem kérdőjelezvén meg hivatalnokunk maximális jártasságát a témában nekiláttam a kitöltésnek.

Miután ezzel megvoltam, méregette még egy kicsit az útlevelemet meg a papirkát, majd elővett egy másik papírt, melyre néhány általam megadott, valamint a vízumban és az útlevélben is szereplő adatot másolt át. Ezt a papirkát kettétépte, majd a másik felére ismét átvezette adataimat, majd pecsétet nyomott mind az én mind az Ő példányára, valamint a vízumomra. Ezt követően még kicsit méregette, vajon igazán jól sikerült-e a pecsét, és biztosan nincs más átvezetni való adat. Miután semmit sem talált, gondosan ügyelve, hogy még véletlenül se alacsonyodjon le addig, hogy rám néz, az útlevelemet és az újabb papírkámat elém tolta. Majd intett a következő embernek. Illedelmesen köszöntem, majd továbbálltam. Turbános barátom már végzett addigra és elmélyülten tanulmányozta a helyi tax free shopban a red label whisky-ket, melyből vagy 5 pohárral lehajtott már a repülőn. Csatlakoztam hozzá, majd ismét mesélni kezdte, hogy azért szereti az Austrian Airlines-t, mert nagyon jó a whisky-jük. Csak néztem rá, és arra gondoltam, hogy az élet nagyon-nagyon kiszámíthatatlan. Itt állok, egy vadidegen turbános kedves fickóval Delhi reptéri üzletben ahol whisky fajtákról cseverészünk, 7 óra repülés és egy óra sorban állás, és némi ügyintézést követően, miközben Gyaltsen, számomra szintén ismeretlen emberke vár rám már kitudja mióta a kijáratnál. Azt is tudtam, itt Indiában az emberek nem sietnek. Soha, és sehova. Így eszembe sem jutott sürgetni kedves újdonsült barátomat, türelmesen nézegettem vele a whiskyket. Amikor már mindet átvizsgáltuk, elindultunk a csomagok átvételére rendszeresített futószalag irányába.

Sok-sok ilyen futószalag működött, mint minden rendes nagy reptéren, de másodikra eltaláltuk hova álljunk. Leállomásoztunk hát a futószalag mellé, és árgus szemekkel bámulni kezdtük a körbe-körbejáró csomagokat, hátha felismerjük a sajátunkat. Az én két amorf batyum, melyek egyedinek számítottak, mert körbefóliáztattuk őket még Ausztriában, viszonylag gyorsan megérkeztek. Mivel turbános barátom bőröndje viszont sehogyan sem akart megérkezni, ráhagyván csomagjaimat elugrottam egy kis kocsiért, hogy ne kelljen a kijáratig kiküzdenem a kicsi ámde nehéz amorf zsákjaimat.

Visszatérvén sehol sem volt barátom cucca, és szegény kezdett aggódni majd elmesélte, hogy a testvérének egyszer elveszett a bőröndje és mennyire macera volt visszakapni. Nyugtatgattam, hogy tuti meglesz, majd faggatni kezdtem, hogy milyen is az Ő bőröndje. Közölte, hogy fekete, amivel hatalmasat segített, mivel a bőröndök 80%-a fekete volt. Kis hatásszünet után azért elárulta, hogy amúgy van rajta még egy nagy piros masni is. Kitörni készülő nevetésemet illedelmesen visszafojtva a futószalagra tapasztottam tekintetemet, és mint vacsorájára vadászó vad feszülten figyeltem felbukkan-e a piros masni. Akkor már nagyon mentem volna, viszont azt is tudtam, hogy nem fogom Őt egyedül hagyni, mert szegény egyre feszültebb volt. Percek teltek el, de semmi. Egyszer csak előttem haladt el egy nagyobbacska fekete bőrönd, ami mellett közvetlenül egy kis táska pihent. A kis táskát valamilyen megfontolásból arrébb lökdöstem, és láss csodát ott virított egy nagy piros szalag a fekete bőrönd fogantyújára erősítve. Hirtelen megmarkoltam a szomorúan heverő, egykor büszke masni múltjára emlékező, ma már csak elgyötörten lógó piros szalagot és lekaptam a bőröndöt a futószalagról. Turbános barátom ragyogó szemekkel bámult rám meg a bőröndre, és hálásan köszöngette, hogy lelepleztem a bujkáló szalagot. Határozottan bizonygatta, hogy Ő igen erős masnit kötött rá, nem is értette mi történhetett szegénnyel.

Már csomagokkal felpakolva végre elindultunk a kijárat felé. Mondanom sem kell, Delhi repterének átlaghőmérséklet kb. 28fok volt, engem pedig a motoros polárfelső tetejében egy jó hőzáró képességű dzseki is melegített, mert hát így egyszerűbbnek tűnt a közlekedés. Tehát csavarni lehetett belőlem a vizet. A kijárat felé vezető úton ismét egy ellenőrző pontba botlottunk, ahol is a korábbi hivatalnok által átnyújtott papírkánkat kérték el. Ezután kiléphettünk a reptér belső területéről.

Isten hozott Új-Delhiben! A vasútállomás táblája. [kép forrása]

Gyaltsen mint korábban írtam nyugalmasan várakozott. Ugyan némileg meglepte, hogy közben összecuccoltam egy turbános figurával, hirtelen nem is értette mi történt. Én hevesen integettem, Ő meg igyekezett felfogni amit lát, mert hát mégiscsak arról volt szó, hogy egyedül érkezem, nem ketten, főleg nem egy erősen hindu vallású turbános emberkével. Újdonsült barátom látva Gyaltsen szemében a zavart, gyorsan bemutatkozott és elmondta neki, hogy vigyázzon rám, és hogy vegyünk vizet, mert szomjas vagyok. Mosolyra késztetett gondoskodása, mely annak volt talán köszönhető, hogy a repülőn első témánk az volt, hogy ki hová utazik, én meg elmondtam, hogy hová tartok, Ő pedig igen meglepődött, hogy egyedül vágtam neki az útnak.

Gyaltsennel bemutatkozást követően gyorsan átestünk az első sokkos témán, mely szerint még 2 órát itt fogunk üldögélni a reptéren, mert csak ezt követően van vonat. 7 órányi repülést követően ennél jobb ötletem is lett volna, de nem volt mit tenni, beültünk egy kávézóba, ahol kaptam egy üveg vizet, és várakozni kezdtünk. Beszélgettünk néhány szót, de nem nagyon voltam formában, nagyon álmosnak éreztem magam, és talán volt némi nem túl bíztató megérzésem is az éjjel további részére vonatkozóan. Gyaltsen egy idő után előmerészkedett azzal a nem mellékes információval, hogy hát a vonattal annyi a gond, hogy még nincs jegyünk, és elmesélte, hogy igazából kb. 1-2 héttel előre van lehetőség jegyet foglalni. Hozzátette, hogy ma reggel sem sikerült már vennie, de azért elmegyünk a vonatállomásra, hátha most sikerül. Ezt nem értettem teljesen, betudtam annak, hogy itt a dolgok nagyon másként tudnak alakulni néha, és bizony ők hisznek a csodákban is.

Azt mondta, ha mégsem sikerül, akkor nem baj, mert akkor buszozunk. Rákérdeztem, hogy a buszozás is ugyanannyi idő-e mint a vonat, mire azt felelte, nagyjából igen. Ezek a nagyjából ok-k itt veszélyesek... Várakozásunk közben igyekeztem koncentrálni, hogy ne aludjak el, pedig már nagyon tudtam volna. Akkor még nem sejtettem, mennyire nem időszerű még erre gondolni.

Nagyjából igen. [kép forrása]

2 óra elteltével elindultunk. Elsőként fogtunk egy taxit, ami már elég kalandos volt, ugyanis néhány indiai erőszakos fickó kiabálásának tüzében Gyaltsen egy kis bódéhoz gyalogolt, ahol fizetett majd papirkával a kezében keresgélni kezdtük azt a taxit, amin a szám volt. Hogy ezek után miért futkosott meg kiabált továbbra is az összes taxis körülöttünk, hiszen már a kapott számlán szerepelt a kijelölt taxis száma, nem tudom, ez is ilyen indiafuraság. Becuccoltunk a megfelelő taxiba és elindultunk. A lámpák, táblák és egyéb út menti díszítőelemek taxisunkat semmilyen szinten nem érdekelték, gyakorlatilag a ki az erősebb és bátrabb játékot játszottuk. Így tett mindenki más is, így gyorsan rájöttem, hogy mivel sötét van, látni úgysem fogok semmit, javasolt inkább szundítanom egyet. Késztetett erre egyre erősödő fejfájásom is, mely fenyegetően kúszott a tarkóm felöl a fejem teteje irányába. Ez a fajta az, aminek a vége a hányinger és a totális rosszullét.

Egyszer aztán megérkeztünk, kiszálltunk az autóból és elsőre nem tudtam hová tegyem, amit láttam. Figyelmeztettek még otthon, hogy kultúrsokk fog érni, na de...hát, ja. Az ember azt gondolja, fel tud készülni nagyobb sokkos helyzetekre, de azt kell mondjam, ez az elmélet itt teljes egészében megbukott. Elsőre azt hittem köd van, de fura volt, hogy alig kaptam levegőt, valami fojtogató sűrű állagú izé volt körülöttem, amit be kellett volna lélegeznem és szervezetemnek gondosan kiválogatni belőle az oxigént. Szervezetem viszont minimális mennyiségű oxigént talált, ezért két hátizsákkal a hátamon és a 27 fokban polárfelső illetve dzseki kombinációban kezdtem szédülni kicsit. A vonatállomásnak nevezett düledező bódé előtt a föld terítve volt alvó vagy csak pihenőóráit tartó végtelenül elhanyagolt külsejű emberekkel. Gyaltsen nemes egyszerűséggel szökdécselt át rajtuk, s mert nem volt mást tennem, követtem én is. Egészen fura, szomorú érzés volt. Mikor átjutottunk rajtuk, a kis ablak előtt sok indiai emberke rohant meg minket, fogalmam sincs mit kiabálva. Gyaltsen meghallgatta őket, de végül tervén nem változtatva odahajolt a kis ablakokhoz és kérlelni kezdte az ott ülő hivatalnokot (ugyanaz a kiállás, mint a reptéren), hogy ugyan már adjon nekünk jegyet. A hivatalnok mosolyogva közölte, hogy nem. Gyaltsen átsétált a másik ablakhoz ahol ismét előadta, hogy nagy szükség lenne a jegyekre, de valahogy nem sikerült meghatnia a hivatalnokot.

A delhi vasútállomáson [kép forrása]

Egyszer csak odafordult hozzám és közölte várjam meg itt, nemsokára jön. Majd sarkon fordult és eltűnt a kiabáló indiai emberkék között. Én álldogáltam ott három csomaggal és az jutott eszembe, igazából ilyen lehet egy oroszlánketrecben álldogálni. Totálisan védtelen voltam, és ezt a körülöttem ólálkodó engem méregető kis indiai emberkék is tudták. Egyik sem szólt viszont hozzám egy szót sem, csak bámultak és köröztek körülöttem, mintha csak valami marslakó lennék.

Gyaltsen nem tudott jegyet szerezni, ezért a következő célpont a buszpályaudvar volt, amit metróval gondolt megközelíteni. Mivel viszont épp hajnal f5körül járt az idő, a metró még nem járt. A metróbejáratig átgyalogoltunk, de ahhoz, hogy a vonatállomáson átjöhessünk jegyet kellett váltanunk.

A metróbejáratnál tömeg volt, igazából nem is értettem a helyzetet, mit keresnek nők, férfiak, gyerekek vegyesen hajnali fél 5kor a metróbejáratnál. Kérdésemre Gyaltsen azt válaszolta, hogy azért, mert metrózni szeretnének. Ekkor már fejfájásom erősen tomboló formáját vette fel, a víz továbbra is folyt rólam és már kezdett hányingerem lenni a fáradtságtól és az említett dolgok egyvelegétől.

Fél hat körül kinyitották a metrót. Elindultunk, Gyaltsen vett jegyet én addig vártam, most már nem törődve zsákjaim tartalmával, rájuk telepedtem. Amikor a jegyek megvoltak nekiindultunk. A metró bejáratánál ismét döbbenetes kép fogadott. Mintha csak a reptéri check-in elevenedett volna meg. Kígyózó sorban álltak az emberek, külön a férfiak és külön a nők. A zsákokat és táskákat egy szalagra kellett helyezni (nem mondom, hogy nem fáztam tőle, hogy a másik oldalon esetleg semmi nem jön ki), és át kellett menni egy szkennelő kapun, aminek másik oldalán egy helyi alkalmazott állt, hogy mindenkit végigmotozzon. A motozást követően ismét egy futószalag volt, ahová fel kellett tenni ismét az összes cuccot, hogy ismét átvilágítsák. Ezt követően már tényleg kezdtem kimerülni, de még mindig nem annyira, hogy Gyaltsennel megosszam a gondjaimat. Főként azért mert az égvilágon semmit nem tudott volna tenni, ezt is láttam.

A 2002 óta működő delhi metró. A tradíciók és modernitás együttélésének népszerű fotója látható; a szerelvény Hanuman szobra mellett halad el. [kép forrása]

Hosszas várakozás után felvergődtünk egy metróra, amit komolyabb nyugati országok is nyugodtan megirigyelhettek volna. Hatalmas tér, szép belső, elektromos kijelzők. A képet csak az rontotta, hogy az elektromos kijelzőn folyton bombatámadást megelőző szövegek igyekeztek felhívni a figyelmet rá, hogy minden lehet bomba és azonnal jelezni kell ha valami gyanús. Erről a metróról később egy másikra szálltunk át, amivel végre kijutottunk a buszállomásra. A buszállomás, ha lehet egy fokkal még koszosabb és ennek megfelelő illattal rendelkezett, mint a vonatállomás. Megtaláltuk végre buszunkat, Gyaltsen megalkudott a sofőrrel, hogy mennyiért is visz minket el a végállomásig, majd mondta, hogy a busz aljába rakjuk be a csomagokat. Óvatosan rákérdeztem, hogy ebben biztos-e, és hogy szerinte ez biztonságos megoldás-e, mire Ő azt felelte, persze, ez nagyon biztonságos. Bár nem tudtam 100%-ig átérezni amit mondott, beraktuk a csomagokat a buszba, majd felszálltunk és végre leültünk. Valami égetlenül szörnyű indiai zene üvöltött, de én nagyjából azzal a lendülettel el is aludtam. Félálomban hallottam, hogy indulást követően a sofőr többet használta a dudát, mint az irányjelzőt, mondhatni induláskor rákönyökölt és úgy is maradt. Legközelebb 9 körül ébredtem, amikor megálltunk egy helyen, hogy aki akar, tudjon reggelizni. Gyaltsen kérdezte eszem-e valamit, de erőm nem lévén hozzá, köszönettel visszautasítottam. Tettem néhány kört a busz körül, mert a derekam már nagyon riadót fújt, aztán visszarogytam a székbe és aludtam tovább. Többször felébredtem, kinéztem, de a környék rosszabb állapotban volt, mint Delhi. Mérhetetlen szegénység, nyomor, kosz és összevisszaság látszott. Ebben a környezetben éltek azok a cseppet sem szomorú emberek, akik tiszta ruhában jöttek mentek az utcán, ültek motoron vagy robogón. A gyerekek hófehér ingben, kék mellényben sötét nadrágban igyekeztek haza az iskolából. Ez így együtt olyan elegye volt a jónak, szépnek és a nyomornak, hogy azóta is gyakran eszembe jut.