Süveges Gréta írása a MúzeumCafé legújabb, 36. számában jelent meg, amiről itt olvashattok.

Jeruzsálem. Nehéz, száraz a levegő, amelyben vegyül a fűszerek és az utcán árult arab kávé illata, a kiabáló zöldségesek hangja, a rogelah nyálcsorgató aromája. Mindenfelől szinte szünet nélkül villognak a fényképezőgépek vakui. Egyik oldalamon csinos, szőke hölgy beszél a mobiljába tökéletes oroszsággal, a másikon imáját mormoló, kendős, hosszú szoknyás nő áll, babakocsijában koszos arcú, már kócos pajeszt növesztő kisfiúval.

A légifelvételen jól látszanak a múzeum különböző szárnyai, az egyes eltérő tematikájú kiállítások helyszínei. Fotó: Timothy Hursley

Egy kicsit arrébb norvég mintás cicanadrágban egy lány a legújabb okostelefonról hallgatja a legújabb „modern" zenéket; nem látni a szemét a divatos napszemüvegtől. Még odébb hosszú kabátos, erősen festett hidzsábos csajok beszélgetnek valamiről élénken. Kinézek a villamos ablakán: az Óváros Új kapujánál barna csuhás szerzetes sétál a szentség csomóival az oldalán a keresztény negyed belseje felé. Már a Jaffán vagyunk. A Tahana Merkaziton szállok le: hatalmas, hangos, koszos a tömeg. Sok a katona; a közelben van a város központi buszpályaudvara, ahonnan mindenki a maga szolgálatába megy Izrael-szerte. Felszállok a hetes buszra, és már látom is Calatrava Lantját, a tömött buszmegállókat, a Kneszetet, és végre úticélo- mat, az Izrael Múzeumot. Itt vagyok. Tél van, az utcákon eldobott esernyők, színes műanyag zacskók – ez egy egyszer használatos ország. De minden utcakövön ott ül valami ideológia, minden száradó ruhában, tetőn levő víztartályon ott a Jel. A Jel, hogy ki mit vall, milyen Istent hisz, milyen Izraelt akar. Ebben a varázslatos, de sokszor terhes városban mint vala- mi szabad szellemű, előítéletektől mentes sziget áll az Izrael Múzeum.

Az Izrael Múzeum Givat Ram-i campusán található a Könyv Szentélye (Shrine of the Book); a Második Templom modellje; a Billy Rose Művész Kert (Billy Rose Art Garden); az Ifjúsági szárny (Youth Wing); a Régészeti szárny (Archeological Wing); a Zsidó művészet és élet szárny (Jewish Art and Life Wing), a Bella and Harry Wexner Gallery, valamint a Képzőművészeti szárny (Fine Arts Wing). A campuson kívül működik, de az intézményhez tartozik még a Kelet-Jeruzsálemben található, értékes archeológiai leletekben bővelkedő, ám annál korszerűtlenebbül működtetett Rockefeller Múzeum és a Ticho Ház.

Kezdésként az ikonikus Könyv Szentélyét látogattam meg, amelyben a kumráni tekercseket őrzik. Kellemes felvezetése a témának a tekercsek megtalálásának elbeszélése egy fekete-fehér archív képsorozattal illusztrálva. Ezután egy félhomályos „barlangjárat” következik, amely a bemélyedéseiben elhelyezett vitrinekben mutatja be a holt-tengeri vidék lakosainak életét, szokásait, eszközkultúráját. A sötét folyosó tárlata logikusan vezet el a körfolyosón bemutatott Ézsaiás-tekercshez, amely fantasztikus épségben maradt meg jóformán az elsőtől az utolsó betűig. A bibliai tartalmú írásokon túl megmaradt számos olyan tekercs is, amely a társadalom életének adott törvényi és jogi kereteket. A kiállítás felépítése jól asszociál a Kumrán hegyvidékén felfedezett barlangokra, de a megtekintést megnehezíti: hiába elfogadható ok a tekercsek őrzése szempontjából a visszavett megvilágítás, a kiegészítő tárgyak, írások láthatóságát, olvashatóságát ez erősen akadályozza.

Fotó: Timothy Hursley

A Régészeti szárny (Samuel and Saidye Bronfman Archeological Wing) a prehistorikus kortól egészen a 15. századi Ottomán Birodalom kultúrájáig taglalja a Közel-Kelet és elsősorban Izrael földjének történetét. Izgalmas, érdekes, információban és tárgyi kultúrában végtelenül gazdag a kiállítás. A hét fő fejezetből álló tárlatot három „kiegészítéssel” toldották meg, ezek témái a numizmatika, az üveggyártás az ókorban, valamint a héber írás eredete. A tárlat hét fő témájának címei: A civilizáció hajnala; Kánaán földje; Izrael és a Biblia; Görögök, rómaiak, zsidók; A római uralom alatt; A Szentföld; Muszlimok és keresztesek. Michal Dayagi-Mendels kurátori munkáját dicséri, hogy jóformán mindegyik kiállításrész akár önmagában is megállná a helyét. A múzeum egészének kulcsszava a kontextus: minden kiállítás logikusan rendeli egymás mellé a történelmi, szociológiai, művészettörténeti hivatkozásokat, így az összefüggések közérthető megvilágítást kapnak. Például számomra az egyik legemlékezetesebb történelmi tárlatrész a Bar Kochba-lázadás bemutatása. Halvány emlékeim még derengtek erről az eseményről, és meglehetősen sztereotip elképzeléseim is voltak egy lázadásról, mindezeket azonban a múzeum felülírta, megmagyarázta, szemléltette. Először is górcső alá vette a Bar Kochba nevet. Mint megtudható, Simon Ben Kosiba volt a lázadás vezetőjének eredeti polgári neve, és csak később kapta a Bar Kochba, vagyis arámiul a „Csillag fia” nevet, amit a lázadás leverése, 136 után a Simon Bar Kozeba, a „Hazugságok fia” névre változtattak. A lázadás csaknem négy éven át zajlott, az emberek a hegyekben bujkáltak a rómaiak elől. A tárlat hűen mutatja be, miként kezdett ott egy társadalom berendezkedni, új életformát kialakítani magának. A numizmatikai kiállítás után külön érdeklődéssel figyeltem a drachmák sékellé átverésének mozzanatait.

A történelmi szárny kiállításának célja Izrael történelmének alapos megismertetése, annyi cionizmussal fűszerezve, amennyi egy Izrael földjéről szóló, Izraelben bemutatott kiállítástól elvárható. A nacionalizmus nem megy a történelmi hűség rovására, az azonban tény, nem biztos, hogy Izrael minden lakója közösséget tud vállalni a régészeti szárny végső mondanivalójával. De szóljon a tárlat mellett, hogy a környező népek kultúráját nagyszerű alapossággal mutatja be, és mintha a Közel-Kelet pluralitásának az érzékeltetése szintén üzenet lenne a jelenkornak: népeink annyira nem is különböznek egymástól.

Az impresszionista és posztImpresszionista műveket bemutató galéria, középen Rodin bronzszobrával
Fotó: The Israel Museum, Jerusalem

A Zsidó élet és művészet szárny (Jewish Art and Life Wing) a diaszpórabeli zsidóság ünnepnapjait mutatja be végtelenül gazdag tárgyi kultúrán keresztül. A kiállított tárgyak között két magyar eredetű is található: egy halottaskocsi, valamint egy monarchiabeli tóravért. A kiállítás itt is jól felépített. Először egy kör alakú kiállítótérben ruhákon, tárgyakon keresztül járja körül a zsidó életet a születéstől a házasságon, a gyermekvállaláson át a halálig. A soron következő terek – egy kisebb kortárs „ünnepértelmező” videoinstallációval – az ünnepnapok tárgyi kultúrájába vezetnek át, bemutatva egy teljes zsidó ünnepi évet. A videó nem mellesleg Izrael Állam nemzeti függetlenségének napját, május 24-ét mutatja be összevágott képekből, felvételekből egészen az államalapítás rögzített pillanataitól kezdve a mai ünnepségekig. Van benne Tel-Aviv, tengerpart, sütögetés, röpködő kék-fehér izraeli zászló, úttörők, pontosabban halucok, kedves szocialista gyerekfelvonulások, kórusok, kólózás a kilencvenes években az utca közepén. Illatokban, ízekben olyan gazdag és nosztalgikus az installáció, mint Irwin Shaw Robert Capa fotóival illusztrált könyve Izraelről. És mindezt az egész kiállítás, a Habsburg-korabeli tóravértek, tekercsek, morvaországi fűszertartók, berendezett szukkoti sátor gyűrűjében nézhetjük meg egy fallal körülvett bokszban. Különös, érdekes élmény; mintha a videó cement lenne az építőkövek között: ókor, Izrael földje, vándorlások, diaszpóra, majd az újabb, 20. századi Izrael. Megvan a folytatás, amiben szintén tetten érhetjük azt az izraeli nacionalizmust, amely a zsidó történelmet Izrael létrejöttében látja manifesztálódni, és ekképpen nyit új fejezetet. Mert nem zárja le a régi judaikák bemutatásával a múltat, hiszen összeköti azt (lásd videoinstalláció), majd folytatja a mai alkotások felsorakoztatásával.

A kortárs munkák jól reflektálnak a korábbi tárgyakra. Nem csupán a múzeumban, hanem az ország galériáiban is újító módon találkozik a szakrális a praktikussal, a hagyomány a dizájnnal. Így szemlélhettem meg a mai kortárs alkotók sábeszi gyertyatartóit, fűszertartóit, valamint a Bezalel Művészeti Akadémia diákjainak, képzőművészeinek alkotá-sait. A kiállítás legérdekesebb pontja az eredeti formájában berendezett négy zsinagóga (olasz, délnémet, suriname-i, indiai), a kéziratok, a kódexek és a hanukkiák nagyszerű elrendezése, kreatív összeállítása. Egy köztes terem, amely a Fine Arts Winggel köti össze a szárnyat, a diaszpóra zsidóságának – legyen az jemeni vagy etióp – öltözködését, ékszerkultúráját mutatja be. Innen pedig már könnyű és érthető az átlépés a képzőművészetek terébe…

A kortárs művek galériája felé vezető folyosó Olafur Eliasson a szivárvány Bármikor megjelenik (2010) című munkájával. Fotó: Timothy Hursley

Az Edmond and Lily Safra Fine Arts Wing kulcsszava szintén a kohézió, a jól felépített kontextualitás. A tárlat sok helyen elkezdhető, bárhol befejezhető, és ami a legfontosabb: befogadható. Nehéz lenne felsorolni, hogy kiknek a munkái láthatók itt. Csak hogy a „jéghegy csúcsát” érintsük, a teljesség igénye nélkül: Courbet, Duchamp, Magritte, Dalí, Modigliani, Lipchitz, Picasso, Kandinsky, Henry Moore, Matisse, Monet, Renoir, Sisley, Rodin, Cézanne, Pissarro, Gauguin, Van Gogh… A szárnyban egyszerre van jelen romantikus líra a múlt századból és kortárs, „érthetetlen” modernizmus napjainkból. Az Egyesült Államokból származó donáció Auguste Rodin egyik alkotása, a Csók (1886). Fontos, hogy a múzeumbeli nem a fehér márvány-, hanem a majdnem feketéllő bronzszobor. A férfi alakja rendkívül erőteljes, de mégis, mintha vigyázna a lányra, aki pedig óvatosan akar többet: az egyik karja amilyen hevesen öleli át a férfi nyakát, úgy a másik keze sután hajlik vissza maga felé. A gyöngéd éppen hogy egymáshoz érés pillanatképe ez. A férfi alakja, testének ereje ellenére éppen csak érinti a lány combját, az ajkak éppen hogy találkoznak. Mindent abban a megfeszült pillanatban örökített meg a művész, ami a legszebb talán ebben az egész nyomorúságos szerelem dologban. Várakozás és a rövid, most ismerem meg Őt-pillanat, amikor még minden porcikájában ismeretlen a szeretett lény, de mégis, ott van bennem a hozzá tartozás érzése. Ilyen és ehhez hasonló avíttas, romantikus gondolatok futkároztak a fejemben a szobrot látva. Nem sokkal később 17–18. századi stílus szerint berendezett francia szalon, olasz budoár, majd egy angol ebédlő enteriőrjében kalandozom. Hát lehetnek ezekben nem ehhez hasonló rózsaszín csipkés gondolatai az embernek? Aligha.

A múzeum újjáépítését dicsérik azok az óriási, de élhető terek, amelyek egy-egy monumentálisabb alkotás könnyebb befogadását segítik. A képzőművészeti szárny Ausztrália, Afrika, Amerika és Óceánia világának ősi tárgykultúráját bemutató kiállításával erős megértési alapot ad a további művészettörténeti korszakok stílusaihoz, fejezeteihez, szimbólumrendszereihez. A Mira Lapidot által vezetett kurátori csoport kreativitásának köszönhető, hogy még az ősi kultúrákat taglaló termekben is bemutatnak kortárs darabokat. Így kerülhet egymás mellé például Henry Moore 1956-ból származó Reading for the Apple című alkotása egy kétezer évvel ezelőttről származó prekolumbián, colomai (Nyugat-Mexikó) agyagszobor mellé. Mindkettő egy-egy anyát ábrázol, gyermekével az ölében. A két alkotás együtt-láthatásától fogva pedig már a néző feladata a hasonlóságok, az egymásba futó alkotói mozzanatok felfedezése. A kiállítás több ehhez hasonló, izgalmas összehasonlítási lehetőséggel szórakoztat. Nem egy esetben torpantam meg magam is elgondolkodva, hogy az éppen látottak közül vajon melyik műtárgy létezhetett előbb.

Fotó: Timothy Hursley

A szárny nem mellesleg izraeli kortárs alkotók műveit is felsorakoztatja. Kreatív, de nem feltétlenül gyönyörködtet, sokkal inkább elgondolkodni késztet. Az alkotások az izraeli társadalmat terhelő konfliktusokra reflektálnak. Például Adi Ness Untitled vagy sokak által az Utolsó vacsoraként ismert 1999-es alkotása, amelyben vacsorázó izraeli katonák beállítása hívja elő Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájának képét. De hasonlóan témába vágó az a videoinstalláció, amelynek címe minden abszurditást, kritikát kifejez a határvonalak mentén fekvő check-pointok ellenőrző rendszeréről: Chic-Point, Fashion for Israeli Checkpoints; a 2003-as mű Sharif Waked alkotása.

Az Ijúsági Szárny (Youth Wing) a jövőt tekintve talán a legfontosabb. Ötezer tanár és tizenötezer diák minden korosztályból – ennyi ember fordul meg évente csak ennek a szárnynak a programjain. Előbbiek, hogy megtanuljanak művészetet, az arra való nyitottságot, kreativitást tanítani a gyerekeknek, utóbbiak pedig például azért, hogy elmenjenek meglátogatni az impresszionista kiállítást, tanuljanak a színekről, ecsetkezelésről, majd újraalkossák a pöttyözött víztükröt a maguk kreativitásával. Vagy éppenséggel azért kerekednek fel a gyerekek, hogy megnézzék az egyiptomi tárlatot, majd leüljenek Picasso elé. Így is lehet ismerkedni az avantgárddal, akár már hat-hét évesen is… De említhetem a mozaikásást a homokozóban, a saját alkotások elkészítését a műhelyekben vagy éppen a gyurmákból összeállított kisfilm leforgatását. Folyamatosak az oktató, nevelő, alkotó programok, amelyek – hiszen ez a múzeum lényege is – mindenkinek szólnak. Jöhet oda egyetemista, művész, apa-anya-gyerekek, nagyszülők, szabadságot kapott katonák. Az alkotás, a művészet mint párbeszédre alkalmas önkifejezés megtanítása, megszerettetése nem kezdődhet el elég korán. Ebben az izraeli múzeumpedagógia élen jár. Ott, ahol elengedhetetlenül szükséges a múzeum fennmaradásához az állandó közönség és támogató, nem működhet öncélúan egy intézmény. Az a gyerek pedig, aki ilyen hatások között nő fel, még ha nem lesz is alkotó művész belőle, majd talán szívesen fog műalkotást vásárolni, a múzeumot támogatni, áldozni rá, vagy csupán életének egy meghatározó, rendszeres programjává tenni a múzeumba járást.

Az Izrael Múzeum nagyszerűsége ebben is rejlik. Egyszerre szól izraelinek és a világból bárhonnan érkezőnek. A történelmi szárny kaland egy ismeretlennek és megkerülhetetlen sarokköve az izraeli identitásnak. A Szentély modellje egyikőnknek történelem, másnak ráeszmélés imái színhelyére. A diaszpórabeli élet megint érdekes mindenkinek, zsidónak és nem zsidónak egyaránt, hiszen betekintés az európai országok kultúrájával tarkított zsidó identitásba, az izraeli és diaszpóralét különbségeiről nem is szólva. A képzőművészeti szárny és a galériák pedig világszínvonalon reflektálnak az elmúlt század izmusaira egészen nap-jaink Izraeljének kortárs művészetéig. A múzeum egyszerre egyéni, nemzeti és univerzális.

A kortárs galériákban a katonalét kérdései is felmerülnek; egy társadalom, amelynek egyik meghatározó szegmense a katonaság, nem tudja megkerülni ennek szociológiai hatásait. A munkák egy részében az izraeli–palesztin konfliktus is érintve van, ez a téma azonban még komolyabb feldolgozásra vár. Talán ezt hiányolom leginkább a múzeum – amúgy nagyon is nyitott és innovatív – palettájáról; alternatív kávéházi és utcai (street artos) körökben sokkal erősebb kritikai alkotások látnak napvilágot ebben a témában. Pedig az előző nagy kiállítás a haszidizmusról jó közelítés, nyitás volt a problémákkal terhelt vallásos, haredi és a szekuláris izraeli lakosság kapcsolatára nézve.

A nagyszabású tárlat a kifejező A World Apart Next Door – Glimpses into the Life of Hasidic Jews (Egy világ az ajtón túlról – Betekintés a haszid zsidóság életébe) címet viselte, és igencsak elébe ment az előítéleteknek a megismerésre való nyitottsággal. Ahogy a jelenlegi, jövő januárig látható Heródes-kiállítás (Herod the Great: The King’s Final Journey) is a történelem egyik legvitatottabb alakját próbálja újraértelmezni. A nagyszabású, mégis könnyen befogadható tárlat időben és térben is elhelyezi a rómaiak által kinevezett júdeai helytartó uralkodását és annak megmaradt emlékeit. A térbeli elhelyezést egy légi felvételekkel illusztrált videóban foglalja össze, bejárva az Izraelben található, Heródes által építtetett emlékeket. A többi között ilyen a második jeruzsálemi Szentély, Caesarea, a Holt-tengerre néző hegyre épített Maszada, valamint a végső nyughelynek szánt Herodium, ami jelenleg palesztin területen található a Júdeai-sivatagban, Betlehemtől nem messze. Utóbbira fektették a legnagyobb hangsúlyt: számos modellel szemléltetik az építkezést. Ablakokat, szarkofágokat, freskókat, román mozaikokkal díszített egész padlókat állítottak ki a tárlat részeként. A kiállítás külön megemlíti a Herodium feltárását vezető régészprofesszort, Ehud Netzer archeológust, aki 2010-ben vesztette életét az ásatások közben.

És végül álljon itt néhány szó a múzeum kialakulásáról és működéséről. Jeruzsálem egyik nyugati dombján, a Givat Ramon fekszik az intézmény. A közelben van a Kneszet, a Legfelsőbb Bíróság, a Bibliai Földek Múzeuma (Bible Lands Museum), valamint a Jeruzsálemi Héber Egyetem, amelynek campusán többek közt a Nemzeti Könyvtár is található. Korábban ezen a vidéken egy arab falu, Sheikh Badr volt, az azonban az 1947–48-as Függetlenségi Háborúban elpusztult. Létrehozásakor a múzeum az újonnan alapított államban jelentős kulturális űrt töltött be. 1965-ben épült meg, Teddy Kollek, Jeruzsálem egykori polgármestere megbízásából. Alfred Mansfeld és Dora Gad tervei egy arab falu organikusan fejlődő struktúráját vették alapul. Mansfeld szentpétervári születésű, majd Berlinben és Párizsban is tanult, hogy a harmincas években Palesztinába érkezve behozza ide munkáival a születő modernizmus nyugat-európai főáramát, és ötvözze azt a helyi tradíciókkal. Így született meg a közeli nyugat-jeruzsálemi arab falu, Malha ihlette épületegyüttes (mellesleg a mú-zeum mellett található jeruzsálemi városrészt ma is így nevezik). 2013 júliusában lesz három éve, hogy a felújított múzeumot ismét átadták a közönségnek. Átépítését elsősorban a műtárgyak megnövekedett száma – ma megközelítőleg félmillió műtárgyat őriznek a múzeumban – tette szükségessé, de átalakításokra szorult a látogatói kiszolgálás, a múzeum belső struktúrája is. A nagyszabású felújítási munkálat Renewal – Megújítás projektnéven futott, és a New York-i James Carpenter Design Assocciates és a tel-avivi Efrat-Kowalsky Architects cégeket bízták meg vele. Elsődleges szempont volt az anyagi és a vizuális kultúra összefüggő kibontása az újjáépített terekben, valamint hogy a már meglévő építészeti struktúrába kreatívan integrálják az új részleget.

A múzeum igazgatója James S. Snyder korábban tíz évig volt a New York-i Museum of Modern Art igazgatóhelyettese. Olyan kiállítások köthetők a nevéhez, mint a Pablo Picasso: A Retrospective (1980) vagy az Henri-Matisse: A Retrospective (1992). Az Izrael Múzeum nemzeti múzeumnak épült ugyan a hatvanas években, mára – fel nem adva korábbi jellegét – nemzetközi színvonalúvá nőtte ki magát, köszönhetően James S. Snyder munkásságnak, az általa szervezett nemzetközi hírű vendég- és vándorkiállításoknak.

Izraelben állami tulajdonban vannak az egyetemek és a múzeumok, a kulturális és oktatási intézmények megkerülhetetlen szegmensei az izraeli politikának, de az állam fenntartó szerepe nem kizárólagos. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a kulturális létesítmények sorsukra hagyva gazdálkodnának. Az Izrael Múzeum esete jól példázza az izraeli intézményrendszerek financiális működését. Állami tulajdonban levő intézményről van tehát szó, amely azonban nemzetközi és hazai szervezetek donációiból, mecenatúrájából tartja fent magát. A múzeum honlapján (http://www.english.imjnet.org.il/) elérhetők a múzeum anyagi támogatásához való hozzájárulás módjai. A pénzügyi támogatás mértékétől függően hat patrónusi kategória különböztethető meg. Az ezertől kétezer dollárig terjedő évenkénti támogatói tagságnak három alfaja van, és további három kategóriája van az ennél nagyobb, nem éveként felajánlott összeget ajándékozóknak. Az International Friendship szervezetének a világ számos országában vannak elérhetőségei, amelyeken keresztül a múzeum donációja felől érdeklődhetnek a potenciális támogatók. A legaktívabb kapcsolat az American Friends of the Israel Museum szervezetével van: 1972 és 2008 között 210 millió dollár értékben kapott műalkotásokat a múzeum a csoporttól. 2009-ben 12 millió dollárt kapott az intézmény az Edmond J. Safra Philantropic Foundationtől a képzőművészeti szárny felújítására, így ez az épületrész most az Edmond and Lily Safra Fine Arts Wing nevet viseli. A múzeum működési költségeinek tíz-tizenkét százalékát, valamint évenként különböző mértékű támogatást biztosít az állam az intézmény számára. Ezzel azonban a múzeum saját büdzséjének 88 százalékát kell kitermelnie úgy, hogy 17,5 százalékos áfa (VAT) terheli, valamint ingatlanadót is fizet az államnak.

A múzeum nemsokára ünnepli a fél évszázados fennállását – és az ünneplés jogos lesz, mert az intézmény nem pusztán a nemzeti múzeumok feladatainak való megfelelésről tett tanúbizonyságot: időről időre mer több is lenni. Ezt a felújítást követő új működése is bizonyítja. A 2011-es évben 820 ezer látogatója volt a múzeumnak. Ez a szám leginkább az ország ingatag politikai helyzete miatt szokott változni. Mindazonáltal a művészetnek nagy szerepe van mind a társadalmi problémák feldolgozásában, mind az alkotásban, önkifejezésben, a kreatívvá nevelésben vagy pusztán a szórakoztatásban. Az Izrael Múzeum immáron ötven éve dolgozik azon, hogy a művészet mindenki számára elérhető és fogyasztható legyen. Mindezt a legkreatívabb módszerekkel támogatja, legyen szó a családi kedvezményekről, az ifjúsági és gyerekprogramokról vagy az ide vezető osztálykirándulásokról és a múzeumpedagógiáról. Köszönhetően az eddigi vezetésnek, a múzeum nem maradt meg pusztán a nemzeti keretek között, hanem folyton bővülő muzeológiai értékeivel a régészet és a kortárs művészet megkerülhetetlen intézményévé lett a világon.