Beyer Gertrúd írása

Lhundup Láma, a Tanítóm érkezésének napján nagyon izgatott voltam. Egész délelőtt a kertben sétálgattam, néztem, mikor érkezik meg. Egyszer csak kaptam egy sms-t, hogy hol vagyok éppen akkor. Írtam, hogy éppen a kaputól nem messze. Egyszer csak Khenpo autója állt meg a kapu előtt és Lhundup láma ugrott ki belőle. Olyan lendülettel öleltük egymást, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Nagyon nagyon boldog voltam. Lhundup láma közölte, hogy akkor most együtt megyünk, üljek be hátra. Köszöntöttem Khenpo-t is, majd Lhundup hátra nyújtott kezébe tettem a kezem. Hatalmas érzés volt, hogy itt van velem.

A kolostor udvara. A szerző felvétele.

Hadarva próbáltunk mindketten gyorsan mindent megosztani egymással, Lhundup 8 kérdést tett fel egyszerre én meg igyekeztem válaszolni, de közben én is kérdeztem. Egyszer csak Khenpo erőteljes hangjára eszméltem, közölte, hogy de hát semmit nem ért abból, amit beszélünk és ez így nem érvényes. Szegényről ott akkor picit meg is felejtkeztem. Akkor próbáltunk angolra váltani, de valahogy Lhundup mindig visszatért a magyarra, és ha már magyarul kérdezett magyarul válaszoltam neki. A női kolostorba mentünk, teáztunk, majd Lhundup mondta, hogy most menjek vele, találkozni fogok egy nagyon érdekes emberrel. Ő az elvonulás legnagyobb mestere, több mint 10 évet töltött elvonulásban egy barlangban, és azóta is gyakran vonul el több évre. Amikor nem ezt teszi, akkor a női kolostorban lévő elvonuló cellák lakóit segíti, ha bármi kérdés probléma merül fel. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy amikor egy szerzetes úgy dönt, hogy elvonulásba kezd, akkor az idő alatt természetesen senkivel nem kommunikálhat, a cellát nem hagyhatja el. Előfordulhat viszont, hogy instrukcióra van szüksége, ebben segít az úgynevezett elvonulási mester.

Nos, Őt látogattuk meg. Egyetlen pici szobában lakott, nagyon klasszikus tibeti stílusban. Az egyetlen bútordarab egy kis szekrény volt, amiben gyönyörű tormák sorakoztak, valamint maga az oltár. A földön jakvajas tömlő, eredeti jakbőrből, szőrrel. A földön egy vékonyka szivacsszerűség, letakarva előtte kis asztalka. Sietve előhúzott egy szivacsdarabkát, hogy leülhessünk és természetesen azonnal nekilátott jakvajas teát készíteni. Száraz aprósüteményekkel kínált a tea mellé. Lhundup láma odasúgta, hogy a tea eredeti tibeti jakvajjal készült és nagyon figyeljek oda mindenre, ha kérdés van, akkor a látogatás után kérdezzek. Én tátott szájjal üldögéltem fél-lótusz ülésben a szivacsdarabkán, a mester jóságos nagypapa ábrázattal mosolygott rám, és kérdezte honnan jöttem, és hogy ízlik-e a tea. Tisztelettel meghajoltam és elmondtam honnan jöttem, meg hogy Lhundup láma a Tanítóm és hogy nagyon nagy megtiszteltetés hogy ott lehetek. Természetesen a teát is megdicsértem, ami nagyon kellemes volt. Jóval erőteljesebben zsíros, mint amit a szertartások alkalmával tibeti teaként szolgálnak fel a szerzetesek, és sótartalma is magasabb volt. Egyben életem eddigi egyik legnagyobb élménye volt ott ülni és ezzel a mesterrel teázni. Tibeti nyelven beszéltek, néha éreztem, hogy összemosolyognak rajtam, ahogy megilletődve, tátott szájjal nézek ki a fejemből.

Az 1 hetes tanítás, a Winter Teaching kezdete - Dehra Dun Drikung Kagyü Monastery - A Tanítóra, Garschen Ribpoche-ra várnak a szerzetesek. A szerző felvétele.

A tanítások megkezdődtek. Az első napot teljes egészében a recitálásnak szenteltük, a Békéért szólt az imánk, egész nap, csak ebédszünettel. Különleges érzés volt, több száz olyan emberrel egy fedél alatt lenni, aki egy egész napon át recitál és koncentrál arra, hogy teljes szívéből kívánja, hogy a világban béke legyen, és az emberek szeretettel forduljanak egymás felé. Egy nap recitálás alatt az embernek ténylegesen van ideje rá, hogy teljes egészében próbálja látni ezt a bolygót, a rajta élő emberekkel, minden földrészen, minden helyzetben, amit csak a tudata láttatni tud. Volt idő egészen belemenni az egyes földrészek lakóinak sorsába, belehelyezkedni és tiszta szívből kívánni a békét, a nyugalmat számukra.

A gyertyafény ceremónia. A szerző felvételei.

Az egész napos recitációt este varázslatos eseménnyel zártuk. Mindannyian meggyújtottunk egy mécsest, és imánkkal körbejártuk a kolostort. Szimbolikusan mindenhová igyekeztünk eljuttatni a fényt, ami segít a megbékélésben, és a megvilágosodás jelképeként is szolgál. Csodálatos élmény volt.

Második napon Garshen Rinpocse megkezdte tanítását Hévadzsráról. Hévadzsra azért fontos istenség a tibeti buddhizmusban, mert egyik nagy mesterünk, Marpa, a nagy fordító, aki Buddha tanait lefordítva Naropától, tanítójától Indiából Tibetbe hozta el, egyik legfontosabb segítője volt. Érdekes élmény volt, mert ezen a napon hatalmas meglepetésünkre 2 busznyi Taiwanból érkezett gyakorló is részt vett a tanításon. Furcsa volt, mert mégiscsak kínai területről beszélünk és Garshen Rinpocse életének egy igen nagy részét kínai fogságban töltötte nagyon nehéz megpróbáltatások közepette. Nagyszerű volt látni, ahogyan a taiwani gyakorlók vezetőjét fogadta, nyitott szívvel, szeretettel, és teljes elfogadással.

 Garshen Rinpoche - Dehra Dun Drikung Kagyü Monastery - Winter teaching. A szerző felvétele

Harmadik napunk is teljes egészében a tanulással telt. Lámámmal a tanítás ideje alatt csak rövid beszélgetésre sikerült csak összefutnunk, lévén 100felé szerették volna Őt szedni, hogy mindenki vendégül láthassa kicsit. Végül 3. nap este eljött és végre magam mellett érezhettem. Hogy-hogy nem, Khenpo Rangdolnál tette le a voksát, nála cuccolt le és töltötte az éjszakákat. De ezen az estén Gyaltsennél maradt, hogy minél tovább beszélhessünk.

Negyedik napon, 14-én hihetetlen dolog történt. Édesapámnak szemműtéte volt ezen a napon, így Lhundup lámának előző reggel említettem, hogy szeretném, ha együtt imádkoznánk, hogy sikerüljön. Erre akkor annyit mondott, rendben, megbeszéljük. 14-én reggel kezdés előtt magához hívott, hogy felajánlást fogunk végezni és személyesen beszélünk Garshen Rinpochéval, hogy aznap imádkozzunk Édesapámért. Az érzés leírhatatlan volt. Kataggal [tibeti felajánlási kendő - a szerk.] és némi felajánlással a kezemben Lámámat követve Garshen Rinpoche trónja elé léptem, aki mosolyogva arcomat két kezébe vette, miközben Lhundup Láma elmondta kérésünket. Hihetetlen szeretetet éreztem végigfolyni egész lényemen és ott akkor tudtam, Édesapámmal minden csak jól történhet. Rinpoche megsimogatta a fejem, majd elmondta, kéri, hogy én ma egész nap a Fehér Tara mantrát ismételjem [Tara a vajrayana buddhizmusban tantrikus meditációs istennő - a szerk.]. A többiről Ő gondoskodik. A nap ezt követően szokásosan indult, én mantráztam, a többiek az aktuális imát mondták el. Délelőtt 10óra volt, amikor Garshen Rinpoche egyszer csak közölte, hogy a mai tanításnak vége, kéri, hogy délig és az ebédszünetet követően recitálja mindenki a Fehér Tara mantrát. Megszédültem a boldogságtól, könnyes szemmel néztem vissza Lámámra, aki mosolyogva válla mögül hátrapillantott rám.

A mosoly földje. Desmond Tutu érsek meglátogatja őszentségét, a Dalai Lámát Dharamsalában, 2012. január 10-én. Az üdvözlő katag sem maradhatott el. [kép forrása]

Ahogy több száz szerzetes egyszerre kezdte a mantra recitálását a torkomban dobogott a szívem és arra gondoltam, vajon érzi –e Édesapám, mekkora biztonságban van. Azt éreztem bárcsak látná, bárcsak itt lehetne egy pillanatra. Majd a mantrába mélyedtem, és egész lényemmel kívántam, hogy Tara ott legyen, amikor kell. Délután Lhundup Láma szólt, hogy menjek Vele, majd beültünk Khenpo Rangdollal az autójába és Rajputba indultunk. Én a hátsó ülésen recitáltam, Ők viccelődve, nevetgélve beszélgettek ki tudja miről tibetiül. Eddig egy példaképem volt az életem során, már kettő van. Két csodálatos ember, telis tele megértéssel, szeretettel és humorral. Rendkívül szerencsésnek tartom magam, hogy megadatott, hogy ezen életem részévé váljanak.

Rajputban meglátogattuk a Tibeti kolóniát, itt van AZ orvos. Khenpo Rangdol bement, míg várakoztunk rá, sok érdekes könyvet találtam az asztalon. A "váróban" találtam rá a könyvekre, az asztalon hevertek, már sokan kézbe vehették elsárgult lapjaiból ítélve. Rátaláltam itt még kedvenc masszázsolajomra is, amiből gyorsan vásároltam is kettőt.

Fehér Tara a Clementtown-i sztúpa előtt, Dehradun. [kép forrása]

Ez után beszereztünk egy mobiltelefont, hogy tudjunk kommunikálni, merthogy nagyon olcsón lehet ezt megtenni egy itteni simkártyával. Utána természetesen beültünk egy teára egy teázóba. Azaz bocsánat, A teázóba. Mint kiderült, ez a környék legjobbja. Mindketten felhőtlenül nevetgéltek, viccelődtek. Csak ültem és mantrázás közben az járt a fejemben, hogy igen, jól gondoltam, hogy saját viselkedésünk, hozzáállásunk a dolgokhoz nem a környezetünkön múlik. Csakis a benső határozza meg, hogy hogyan vagyunk képesek követni a változást, és hogyan tudjuk belső békénket függetlenné tenni a külső hatásoktól.

Khenpo Rangdol amolyan menedzser életet él, európai szóhasználattal élve. Ő az igazgatója a College-nek, azaz annak az iskolának, ahol több száz szerzetes él és tanul. Ő az Apjuk, a Tanítójuk, a Barátjuk, és mindenük, amire éppen szükség van. Hatalmas felelősség súlya van a vállán. Közben építetett egy kolostort Ladakhban, amihez a forrást neki kellett összeszednie, és megterveztetni valamint vezetnie a lebonyolítást. Az említett dolgok mellett. A mobiltelefonja gyakorlatilag percenként csörög, folyamatosan szüksége van rá valakinek. Hatalmas félreértés, ha valaki azt gondolja, ja persze, könnyű nekik nagyon boldognak, megértőnek meg felhőtlennek lenniük, hiszen burokban élnek. Nem, nem élnek burokban, ezek az emberek helytállnak, mint szellemi példakép és meg kell állniuk a helyüket a világi dolgokban is. Itt Indiában, a dolgok márpedig nagyon nehezen mennek. Az iskola és a tanítás, a szerzetesek lakhatása, ellátása, ezek megszervezése egyetlen ember felelőssége, feladata. Nincsenek beosztottak, egyszemélyes a menedzsment. Tanító lámák és a szerzetesek vannak csak, akik segítséget nyújtanak.

Dehradun, utcakép. [kép forrása]

Nagyon nehéz életet él itt a lakosság nagy része. Valahogy mégis, ember mindenki. A tisztelet, ami minden körülményben ott van, az egymás iránti megértéssel párosulva. Itt nem a szerzetesekről írok, Ők természetszerűleg ilyenek. A világi életet élők is ilyenek. Akik között nem baj, nem ciki, ha két férfi vagy fiatal fiú megöleli egymást, vagy átfogják egymás vállát, mert ez csak a szeretet jele, akik megértéssel hallgatják egymást és jó kedélyűen viccelődnek, úgy és ott, ahol és ahogyan élnek. Ami a mi európai szemünknek kosz és bűz és szenny. Igen, ez a külső, de mennyire boldogok lehetnénk mi európaiak, ha képesek lennénk legalább fele annyira értékelni amink van, amennyire szerencsés helyre születtünk, mint Ők, a saját megpróbáltatásokkal teli életüket.

Lhundup lámával beszélgetve és látva a tájat megtudtam, hogy az éghajlat nem teszi lehetővé, hogy komolyabb mezőgazdasági művelésbe kezdjenek, mivel a monszunt kivéve nincs eső. Egy csepp sem. A monszun idején viszont hatalmas katasztrófák sújtják őket, a víz ilyenkor mindent elmos. Utakat, házakat, mindent. A monszun után a folyómedrek gyorsan kiszáradnak, a víz eltűnik és mindent ellep a por. A levegő szürke a portól, a szennyeződés sokszorosa az általunk elfogadhatónak tartottnak.

Séta közben az embereket figyelve, ami szembetűnő, az az összetartás. Közösen viszik a terhet, amit cipelnek. Nincs haragos szó, elégedetlenkedés, nincs civakodás vagy kiabálás az utcán. A vádaskodás és egymás hibáztatása is ismeretlen fogalom. Ami nagyon érdekes, a közlekedés. Hihetetlenül hangos. Merthogy mindenki dudál. Node miért is? Kellett egy kis idő, mire megfigyeltem, nem, a duda náluk nem azt jelenti, amit nálunk. A duda annyit jelent, figyelj rám, jövök.

Merthogy nincsenek szabályok. Azaz valamikor valaki talán irkált erről valamit, no de senki nem kéri számon és amúgy sem feltétlen szükséges jogosítvány sem. Itt szabadság van és nem is nagyon akarja ezt senki korlátozni. Tehát a duda nem anyázás és nem vörös a feje a sofőröknek. Végtelen nyugalommal nyomkodják a dudát megállás nélkül, amikor csak valaki közelébe érnek, vagy épp kanyarodni szeretnének. A duda egyben irányjelző is. Azt meg kell hagyni, aki itt tud vezetni, az igazán tud vezetni.

Extra duda, Dehradun. [kép forrása]

Út közben megkaptam a jó hírt, hogy a műtét sikerült. Khenpo Rangdol és Lhudup Láma együtt kiabáltak örömükben az autóban, amihez én is csatlakoztam, úgy néztünk ki mint egy háromfős cserkészcsapat 12 évesen a tábori túra közben kurjongatva. Igen, ez is nagyon érdekes. Ha örülnek, és ez itt gyakran megesik, mert egészen kicsi dolognak is nagyon tudnak örülni, akkor hangosan teszik azt, kurjongatva, nevetve, hahotázva igazi nagy örömöket élnek meg. Ebben részt véve felhőtlen boldogságot éreztem. Visszatérve a kolostorba, leültem a Gompa elé, és mantrám recitálása közben meditációba mélyedtem.

Másnap, már csak délelőtt volt tanítás, délután lehetőség volt kérdéseket feltenni és gyakorolni a szamatha meditációt, de ezt kihagyva Lhundup lámával Celementown-ba utaztunk helyi busszal és riksával. Egy riksa európai szemmel négy személyes. Indiai szemmel legalább nyolc. Teljesen természetes, hogy ha valaki fel szeretne szállni, de nincs elég hely, akkor két ember közé egyszerűen behuppan és részben a másik ölében jut el úticéljához. Kellő nyitottság kell hozzá, részemről hatalmasakat mulattam rajta. Lhundup Láma is. Nem győztünk grimaszokat vágni, majd kipukkadtunk a nevetéstől. Celementownban több buddhista irányzat kolostora is megtalálható, és áll ott egy nagyon magas gyönyörű sztúpa is. Ennek belsejébe is be lehet menni, több emelet magasan. Hétvégeken kívül is látogatható egészen a tetejéig fel lehet menni. Nagyon jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, persze a tanulás sem maradt el. Azt hiszem, erre mondják, hogy fürödtem a boldogságban.

Clementtown-i kolostor bejáratának ajtógombja, Dehradun [kép forrása]