Jeles Attila tudósítása
Október 8-11. Simon Bolivar az ecuadori felföld Quitótól délre eső vidékét nagyon találóan a vulkánok sugárútjának nevezte – ezen (vagyis az itt áthaladó Panamerican Highway-en) indultunk el a fővárosból. Még nem hagytuk el a fővárost, amikor egy kilátópontnál megálltunk – a város déli, nagyobbik részére, a munkásnegyedekre még csak a Panecillóról láttunk rá, innen teljesebb lett a kép.
Quito - panoráma. Jeles Attila képe
A dél felé vezető úton a középső felföldre jellemző mezőgazdasági településeken haladtunk át, a virágtermelő fóliasátrak és tehenészetek váltogatták egymást. Alighogy magunk mögött hagytuk a Quitót nyugatról szegélyező Pichincha vulkánt, jobbra előttünk az Illinizas hóval borított ikercsúcsai bukantak elő a felhőből. A Cotopaxi, Ecuador második legmagasabb csúcsa viszont elbújt ezen a napon, hatalmas kiterjedését csak onnan érzékeltük, hogy milyen sokáig haladtunk el a lábánál.
Az Illinizas. Jeles Attila képe
Két megállót iktattunk be délig: Ambatót, ahol jégkrémeztünk – országszerte híres az itt készült finomság, és tényleg jó, nemhiába egymást érik a helateríák; a másik hely pedig Salasaca volt, melynek lakóit még az inkák telepítették ide a mai Bolívia területéről.
Aztán egyszercsak megint egy nagy hegy lábánál találtuk magunkat, bár magát a csúcsot újfent felhők takarták. A Tungurahua vulkán, Ecuador egyik legaktívabb tűzhányójának vidékére értünk, ott is pontosan Banos-ba, a hegy lábánál fekvő városba. A település neve fürdőket jelent, mert hőforrások fakadnak itt, melyek vizét régen és most is csodatévő, de legalábbis gyógyhatásúnak mondtak-mondanak. Ráadásul a városka fölötti vízesésben még Szűz Mária is megjelent (ami Ecuadorban sűrűn megesik; Banos-on kívül még legalább három helyen hallottunk ilyenről), de a csodáknak ezzel nem lett vége. A város templomának oldalfalát hatalmas, kissé naív stílusú festmények díszítik, melyek, akár valami ódivatú képregény, ezeket a csodákat dolgozzák fel. Persze csodák ott fordulnak elő legtöbbször, ahol a természet sűrűn szolgál szörnyű meglepetésekkel – földrengésekkel, lávafolyásokkal, sárlavinákkal. Ígyhát Fürdőhely búcsújáróhely is, de a hófödte vulkán miatt túristák, alpinisták célpontja is; nyüzsgő, színes hely. Szabadprogramunk volt, mindenki saját kedvére sétálhatott-fotózhatott, vagy akár ebédelhetett a városkában. Többen rátaláltunk a piaccsarnokra, ahol helyi és távoli termékek mellett „lacikonyhák” is működtek, többek között tengerimalacokat is sütögettek parázson, de nagyobb malacot is lehetett kapni sülve…
Tengerimalacok és malac paprika-fülbevalóval - elszalasztott Hungarikum. Jeles Attila képei
A Tungurahua nemcsak tüzet képes produkálni, de vizek is erednek róla, melyek a meredek hegyoldalakról vízesések formájában zúdulnak a vulkán lábánál a tufarétegekbe mélyen bevágódott folyó medrébe. Ezt a látványos vízesésrendszert a völgyet több helyen átszelő libegőről lehet a legalaposabban fotózni, megcsodálni – így tettünk mi is. Az itteni vízesések „királya” az Ördög Üstje, melyhez egy kisebb gyalogtúra után jutottunk el. A szubtrópusi erdő, majd a hatalmas, zúgó katlan fehér vízforgataga megérte a fáradtságot.
Az Ördög Üstje. Jeles Attila képe
Miközben az 1999 óta aktív vulkán térségét elhagytuk, átvágtunk azon a vidéken, ahol a legutóbbi, áprilisi és a 2006-os még nagyobb kitörés sárlavinái és lávaömlései hagytak maguk után félelmetes nyomokat. Napnyugta előtt az ég is kitisztult, és maga a tűzhányó, „Tüzes Torok Anya” is kikukucskált vastag felhőpártája mögül, ránkvillantva fenségességét. A riobambai szállásunkra már sötét este érkeztünk meg, és mivel másnap hajnalban indultunk tovább innen, csak belülről csodálhattuk meg az aznapi szállásunk, az Hacienda Abraspungo gyarmati múltat idéző épületeit.
Tüzes Torok Anya. Jeles Attila képe
Korai kelésünk oka az aznapi első programunk volt: a Ferrocaril Transandina nosztalgiavonatának alausi-i állomására kellett érnünk még a reggeli órákban, hogy egy rövid vonatozással végigmenjünk a vasút világhírű szakaszán, a vasútépítés csodájának tartott Ördög Orra szakaszon. A turizmust profi módon kiszolgáló látványosságban volt részünk: a huszadik század elejét idéző vasúti kocsik, kalauzjelmezes idegenvezető, múzeummal kombinált állomásépület, a helyi indián közösségek táncosai, na és persze a szemeket elkerekítő, hegyről lecikkcakkoló vasúti pálya újabb élménnyel gazdagítottak bennünket. A helyi „állandó” idegenvezetőnk bevallotta, hogy Alausí a szíve csücske, szereti a hely nyugalmát, színeit és az itteni embereket. Nem kis izgalommal elvezetett bennünket a városka piacára, ahol éppen hetivásár volt – nem turistalátványosság, hanem bepillantás a helyiek életébe. Nagyon megérte, helyettem beszéljenek az élményeinkről a képek!
Alausí - a vasúttól a piacig. Jeles Attila képei
A Panamericanáról letérve a délutáni programunk helyszínét céloztuk meg, az ősi canari, majd inka központot, Ingapircát. A hegyistenek és hegyistennők viszont úgy látszik, nem fogadtak minket a kegyeikbe, mert sűrű köddel árasztották el a rommezőt, ahol nemcsak hogy az épületmaradványokat nem láttuk, de még a hideg is sanyargatott bennünket. Nem volt értelme sokáig maradni… Alkonyat előtt kicsivel érkeztünk utunk utolsó andoki állomásához, Cuenca dicső városába. Az esti ismerkedő sétánkat a zuhogó eső meghiúsította, a gyönyörű koloniális szállodánk stílusos társalgójában töltöttük hát az estét - beszélgetéssel.
Másnap reggel viszont gyönyörű napsütés és a buszunk fogadott minket a szállodánk előtt, hogy a városnézés előtt egy kis programon kívüli (pszt!) kirándulásra vigyen bennünket. Elsősorban a hölgyeknek kedvezett a dolog, hisz Chordelegbe, a filigrán ezüstékszereiről méltán híres kisvárosba robogtunk el. A kitérő után Cuenca, a fehér város központjában kiszálltunk járművünkből, és elindultunk, hogy bejárjuk a hangulatos nagyváros történelmi központját, amely Quito óvárosához hasonlóan a kulturális világörökség része. A régi és az új katedrális, a hangulatos főtér, a mozgalmas utcák, ahol a forgalom a kovácsoltvas erkélykorlátok alatt zajlik, mind nagyon széppé tették a sétánkat.
Cuenca, a fehér város. Jeles Attila képe
Ismét buszra szálltunk, a külvárosba, a panamakalapgyárba kalauzolt bennünket helyi vezetőnk. Sajnos a munkafolyamatokat nem tudtuk megtekinteni, de a gyár kis kiállítása és mintaboltjának parádéja izgalmas volt – különösen a hölgyeknek. „Izgalmasra” sikerült a program vége is, ugyanis a Museo de Banco Central gazdag néprajzi kiállítását végignézve a múzeum szabadtéri részét, a Pumapungo romkertet szerettük volna alaposan végigjárni, hogy az egykori inka város, Tomebamba titkaival megismerkedhessünk. De az inkák istenei ismét megakadályoztak ebben: jégeső, felhőszakadás zavart el bennünket.
Viharfelhők Tomebamba felett. Jeles Attila képe
Volt, aki visszamenekült taxival a szállodába, de néhányan (az esőkabátunk kevéssé hatásos védelme alatt, kapualjból-kapualjba sietve) inkább egy másik múzeumban, Museo de las Culturas Aborigenes-ben kerestünk menedéket. Az összes jelentős ecuadori kultúra kő- és kerámiaemlékeit bemutató káprázatos kiállítás nagyon jó adalék volt a prekolumbián kultúrák megismeréséhez.
Az esti, vacsorával összekötött sétával vettünk búcsút Cuencától - nem tagadom, nekem a városok közül ez tetszett legjobban, és azt hiszem, nemcsak én voltam így ezzel.
A „kontinentális” ecuadori utunk utolsó napján, a Cajas Nemzeti Parkon keresztül, még egyszer 4000 méter fölé hágtunk, hogy aztán leereszkedjünk az Andok nyugati lejtőin a tengerparthoz, a trópusi nagyvárosba, Guayaquilba. A fenséges hegyvonulatoktól egy gyönyörű panoráma búcsúztatott bennünket, idegenvezetőnk által az Andok óceánjának nevezett látkép, a felhők tengeréből kiemelkedő hegyek „partjainak” látképe.
Az "Andok partjai." Jeles Attila képe
A forró és párás parti síkság éles kontrasztot jelentett az elmúlt másfél hét kissé hűvös, látóhatárt uraló fenséges hegyeihez képest. Miközben Guayaquilhez közelítettünk, hatalmas kakaó- és banánültetvényeken haladtunk át, az előbbi „gyümölcs” belsejének tartalmát meg is ízleltük.
A Cajas Nemzeti Park. Jeles Attila képe
Guayaquil felemás érzéseket keltett a csoportunkban: a kaotikus forgalom, többszöri figyelmeztetés a rossz közbiztonságra meg is alapozta ezt. Azért mégis nekivágtunk egy délutáni-esti sétának, amit nem bántunk meg: szerencsére a rossz közbiztonsággal nem szembesültünk (persze azért elővigyázatosak voltunk), és igyekeztünk megtalálni az érdekeset, netán szépet a városban. Ezekből hármat leltünk: két közparkot, ahol a városi galambok zöld leguánokkal osztoztak a járókelők morzsáin, a Malecón 2000 kétségkívül egyedi, modern-látványos tengerparti sétányát, és a Las Penas negyed színes házainak látképét. A vacsora a tengerparton (szimultán két focimeccs vacsora közben, óriásképernyőn) és a baj nélküli hazaséta teljessé tette a napot. Na meg az izgalom a következő napok miatt…
Guayaquil: galambok és leguánok csipegetnek a parkban, illetve a Las Penas negyed látképe. Színes tapasztalatok. Jeles Attila képei
