Az Agra ecuadori partnerének a Galápagos-ra is jól működő, profi forgatókönyve van. A guayaquili szállodából reggel kiléptünk hét előtt, és dél körül már behajóztunk Baltra szigeténél a partner hajójára. A 36 személyes kifogástalan állapotú és felszereltségű jachtot 11 fős legénység működteti, kiknek munkáját és az utasok boldogulását a túra alatt 3 ökológus-idegenvezető segíti. A kabinok bár kicsik, de összkomfortosak, és minden nagyon praktikus bennük, csakúgy, mint mindenhol másutt a hajón. Az étkezések egy közös étkezőben zajlanak, a szakácsok kiválóak, talán a legfinomabb ételeket a hajón kóstolhattuk az egész utunk során. A legfelső fedélzet félig nyitott, és pompás kilátás nyílik minden irányba annak, akit nem zavar a menetszél, vagy bírja az egyenlítői napot. Merthogy napsütésből kaptunk rendesen, pedig érkezésünkkor még meglehetősen fátyolos volt az ég. Mind az öt napunk (na, jó, összesen három egész nap és két fél) alatt gyönyörű volt az idő, eső nem esett, a hőmérséklet 25-27 fok körül alakult, az éjszakák viszont hűvösek voltak. De nézzük a programot és az élményeket, szépen sorban!

 

Santa Cruz, Dragon Hill, szerda délután. Száraz kikötéssel szálltunk partra, vagyis cipőben, miután a panga (a hajó egyik motorcsónakja, mondják zodiákusnak is) kikötött egy mólónál a központi sziget északkeleti csücskénél. A homokos fövenyen egy gubbasztó barna pelikán és egy sütkérező tengeri leguán fogadott bennünket, látszólag rá sem hederítve arra, hogy hirtelen vagy félszáz ember kattintgatott körülöttük (12-14 fős csoportokban látogattunk minden szigetre, egyszer sem volt „zsúfoltság”, erre mindig ügyeltek az idegenvezetőink). A föveny mögötti sósvizű lagúnához tartottunk, ahol kis szerencsével rózsás flamingókat lehet megpillantani, érkezésünkkor „csak” csigaforgatók, pólingok, Darwin-földipintyek, sárga poszáta keresgéltek a sáros parton. De nem telt el két perc, és egy flamingópár ereszkedett a tavacskára nagy szárnysuhogással.

 

A túra célja ezen a délután a galapagoszi varacskosfejű szárazföldi leguánok megtalálása volt, ehhez a Sárkány-hegyet vettük célba, mert e körül a dombocska körül vannak ezeknek a hüllőknek a pihenőüregei és táplálkozó területe. Sikerült meglátni jónéhány egyedet, de vagy messze voltak, vagy a bozótosban, értékelhető fényképet nem sikerült róluk készítenem. Mindenesetre megcsodáltuk a szigetek száraz parti síkságaira jellemző növényzetet, óriáskaktuszokkal, palo santo erdővel, érdekes pozsgásokkal.

 

 

 

Rábida, csütörtök délelőtt. Hajnalban egy rövid hajózással a Santa Cruztól látótávolságra lévő Rábida partjaihoz érkeztünk. A szigetet kialakító vulkánok vas-oxidos kőzetet termeltek, ebből szép vörös föveny és vörös dombok képződtek. A partot, melynél „nedvesen” landoltunk (mezítláb, térdig érő vízbe kiszállva) egy kisebb oroszlánfóka-kolónia uralta, volt közöttük aznap és néhány napja született bébi, 15-20 nőstény és vegyes nemű fiatal és persze a főnök, a part ura, az alfahím. Nem zavartatták magukat tőlünk, lustán heverésztek, kik a homokon, kik a parti sziklák alatti tengervájta üregekben.

 

 

 

A partnak voltak azonban más lakói is: néhány itt fészkelő kéklábú szula, barna noddi (ez egy szép, ügyes röptű halászmadár, a mi szerkőink-csérjeink rokona) és barna pelikán mellett tengeri leguánok kolóniája várta, hogy kisüssön a nap, és felmelegedve elindulhassanak tengeri algalegelőjük felé. Az itt élő alfaj jelentősen kisebb, mint a többi szigeten élők, mivel az itteni tenger táplálékban szegényebb. A sziklákon felfedeztünk a Galápagos-szigetek másik, kis termetű fókafajának, a galapagoszi medvefókának néhány példányát.

 

 

 

A délelőtti program végén magunkra öltöttük neoprén ruháinkat és sznorkelező felszerelésünket, majd beúsztunk a meglehetősen hűvös tengerbe. Az élményeinket a hideg víz nem ronthatta el: a víz alatti sziklákat színes doktorhalak tömege „díszítette”, a fiatal, kíváncsi fókák karnyújtásnyira incselkedtek tőlünk, a szerencsésebbek még egy mantarájával is összetalálkozhattak.

 

Santiago, Puerto Egas, csütörtök délután. Ebéd után a hajónk egy kicsit még északabbra haladt tovább, a szomszédos nagy sziget, Santiago nyugati partjainál lévő Puerto Egas-hoz. A száraz landolást követően hosszú sétát tettünk a kavicsos és fekete lávasziklás parton, ahol jó szolgálatot tett a túracipő. Látványosságként itt is oroszlánfókák és leguánok szolgáltak, utóbbiakból egy közepes méretű alfaj. A tengeri hüllők épp a közeledő dagály elől a parti sziklákra húzódtak, vonulásukat szemtelen fókakölykök akadályozták, ugyanis kedvenc játékuk a leguánfarok-húzogatás.

 

 

 

Ez volt az első olyan part, ahol a régmúlt egyik feketére dermedt lávafolyamát megcsodálhattuk. Az évezredek alatt a lávaköves partot a tenger ostroma barlangok-üregek labirintusává erodálta, ezek a barlangok kedvelt élőhelyei a medvefókáknak, táplálkozó helyei a rákoknak és rájuk vadászó lávagémeknek. A délutáni fényben kitűnő portrékat lehetett készíteni a jóllakott leguánokról.

 

 

 

 

 

Fernandina, péntek délelőtt. Az éjszaka a Coral I felhúzta horgonyát, és egy jó hosszút ment, megkerülte az Isabela sziget északi csücskét, és az arkipelágó nyugati, legfiatalabb szigeténél horgonyzott le. Ez az utazás már egy kis ízelítőt adott a tengerhajózásból, némelyeken már mutatkoztak jelei a tengeribetegségnek…de a nagy többség vidáman ült a reggelinél, az ablakokból kitekingetve a Fernandina La Cumbre nevű vulkánjának 1500 méter magas és 6,5 km széles kalderáját fürkészve. Ugyanis a sziget egyetlen hatalmas pajzsvulkán, mely 1825-ös kitörésének lávafolyamánál szálltunk ezen a napon partra.

 

A Fernandina ezen vidéke pionír mangrovéval borított, árapály-pocsolyákkal tarkított zóna, ahol a szokásos oroszlánfókákon és tengeri leguánokon kívül galapagoszi röpképtelen kormoránnal, zöld tengeri teknőssel és sok-sok vízimadárral lehet találkozni. Az apály idején (mint amikor itt jártunk) a sziklás parton kisebb-nagyobb sekély medencék, kvázi akváriumok alakulnak ki, ahol pezseg az élet és ezt közvetlen közelről lehet megcsodálni. Fantasztikus élmény végignézni a sekély vízbe belevetődő pelikánt, a víz színe alatt komótosan ellibbenő rájákat, az algakertjeiket harciasan védő füstös farmerhalakat (Stegastes nigricans), akikre csökött szárnyú kormoránok vadásztak.

 

 

 

Az itt élő leguánok fajuk legnagyobbjai közé tartoznak, hála a Cromwell-áramlat táplálékdús vizének, de nemcsak méretük, kolóniájuk is termetes. Fészkelőhelyeiket a bemutatóösvény gondosan elkerüli, őket viszont folyamatosan kerülgetni kellett, mert nem hajlandók arrébb mozdulni sütkérező helyeikről, és néha nehezen lehet őket észrevenni, száradó pikkelyeik színe annyira beleolvad a kavicsos-sziklás partba.

 

 

 

Isabela, Tagus-öböl, péntek délután. A két nyugati nagy szigetet, Fernandinát és Isabelát elválasztó Bolívar-csatorna olyan keskeny, hogy a két sziget jócskán látótávolságon belül van egymástól. Így elég volt a hajónknak az ebéd utáni kis pihenőidő, hogy átérjen az egykor a kalózok által oly kedvelt, meredek hegyoldalak által közrefogott Tagus-öbölbe. Az öböl csodaszép látványt nyújtott a délutáni napsütésben, kiváltképp a délutáni sétánk folyamán, amikor a parttól pár száz méternyire megbúvó Darwin-tóhoz tettünk sétát.

 

 

 

Mégpedig egy jó darabon az oroszlánfókák „férfiklubján” keresztül, ugyanis a hegyre vezető lépcsők melletti üregekben termetes fókaurak pihengettek. De a kis túrát megelőzően alkalmunk nyílt egy kis sznorkelezésre is a sziklafalak mentén, ahol a zölden homályló mélységben tengeri teknősök sejlettek fel, mellettünk pedig a világ legészakibb pingvinjének, a galapagoszi pingvinnek kisebb csapata hajtotta a halrajokat. A „fürdés” után csónakozás következett: a pangával végigfürkésztük a hatalmas, erodált tufasziklákkal szegélyezett partot. Láttunk szárítkozó pingvint, noddikat, szulákat, és csökött szárnyú kormoránokat, mégpedig „gyereknevelés” közben, épp a költési időszakuk közepén tartottak.

 

 

 

 

A naplemente előtti időszakot sem töltöttük tétlenül: „bálnavadászatra” indultunk, merthogy a Bolívar-csatornában az évnek ebben az időszakában hemzsegnek a bálnák. És ez nem túlzás, amerre néztünk, mindenütt a Bryde-bálnák légzésekor az égre spriccelő páraoszlopokat láttuk, és amikor kihajóztunk a csatornára, többször felcsillant a mélybemerülő cetek barnásszürke háta is.

 

 

 

Az este még tartogatott programot: a holdfelkelte előtt a felső fedélzeten egy kis szabadtéri bemutatót néztünk végig a déli félteke csillagképeiről, majd kicsit később a kapitány invitálására az irányítófülkében figyeltük a műszereket, melyek azt mutatták, mikor haladunk át az Egyenlítőn – erről az aktusról másnap emléklapot is kaptunk a figyelmes fedélzetmestertől. (Igazából négyszer szeltük át az Egyenlítőt, de ebből három alkalom az éjszaka közepén volt.)

 

Bartolomé, szombat délelőtt. Hajnalban a Coral I lehorgonyzott a Santiago-sziget keleti partjainál fekvő kicsiny sziget, a Bartolomé partjainál. Az öböl látképét egy olyan jellegzetes sziklaképződmény uralja, amely szinte minden Galápagos-szal foglalkozó filmben, kiadványban feltűnik: az egy vulkáni kürtő oldalfalából kidőlt, ujjszerűen felmeredő hegyes Pinnacle Rock.

 

 

 

A sziget valamikor Santiagóhoz tartozott, az erózió szakította le róla, és ma két pontja látogatható. Az egyik az aranyhomokos partja, ahová minket is kitett a hajónk pangája, hogy ússzunk és sznorkelezzünk az öbölben és a Pinnacle Rock körül. Ez volt a leglátványosabb és legemlékezetesebb ilyen jellegű tevékenységünk, mert a víz alatti sziklaképződmények, a rajtuk-közöttük bandázó pompás halrajok fantasztikusak voltak, és itt esett meg velünk az is, hogy fehérfoltos szirtcápával találkoztunk – bár teljesen veszélytelen ez a jószág, de amikor a háromméteres terjedelmével karnyújtásnyira megáll az ember mellett a vízben, hogy szemrevételezze a birodalmába betolakodót, az ööö… félelmetes. Az élményt az sem csorbította, hogy a tenger itt a leghidegebb, inkább kevesebb volt, mint 18 fok.

 

A másik látogathatói „pont” egy fából ácsolt bemutatólépcső, mely segítségével a szigetecske páratlan vulkanikus képződményeit, lávaömléseket, gázkürtőket, megkövült óriásbuborékokat lehet körbejárni, és felvezet a vulkáni kúp tetejére, ahonnan pedig a környék páratlan panorámáját lehet megcsodálni.

 

Fekete Teknős-öböl, Santa Cruz, szombat délután. Ismét visszahajóztunk a központi szigethez, Santa Cruzhoz, egészen a repülőteres Baltra mellé, a Black Turtle Cove névre hallgató mangrovéval borított lagúnához. Csónakos kiránduláson vettünk részt, amikor is bebarangoltuk a cápa- és teknősóvodaként ismert öbölrendszert, melyet nemcsak a töredezett lávapart, de a mangrovebozót is labirintusszerűvé tesz. A motorokat leállították, és evezővel hajtottuk csónakunkat, hogy minél kevésbé zavarjuk meg az állatokat. Ennek meg is lett az eredménye: először lassan elúszó teknősöket és sasrájákat láttunk, majd néhány alig félméteres kölyökcápát is, elsuhanni a mangrove gyökerei között.

 

 

 

Aztán a panga aljába lekuporodva a lagúna még rejtettebb szegletébe is átküzdöttük magunkat egy kis csatornán, melyet szinte elrejtettek a fák ágai, hogy elkerekedett szemmel, mély áhítatban figyeljük azt a csapatnyi kétméteres szirtcápát, melyek az alig méteres, kristálytiszta vízben alattunk köröztek, vagy a sziklaaljzathoz tapadva pihentek. A csendet csak a néhány csónakhossznyival odébb körözgető tengeri teknősök lélegzetvétele és a fényképezőgépek kattogása zavarta meg. Este a hajón grillpartival búcsúztak tőlünk a Coral I mesterszakácsai, az utazóközönség nem kis megelégedésére, majd éjszaka áthajóztunk a sziget déli oldalára.

 

 

 

Puerto Ayora, Santa Cruz, vasárnap délelőtt. A Humboldt-áramlattal szemben kissé hintás volt a hajnali hajóút, az utolsó reggelinket nem mindenki költötte el… A csomagjainkat elvitték a repülőtérre, nekünk az indulásig még egy órányi időnk volt, ezalatt meglátogattuk a város szélén épült Charles Darwin Kutatóközpontot. A központ a szigetek jelképeként ismert óriásteknősök megmentésének, szaporításának szenteli munkáját. A sétát egy kis előadás nyitotta meg, ahol ökológus vezetőnk elmesélte a teknősök gyászos történetét, fajaik különbözőségének okait, az emberek eltűnésükben, egyes fajaik kihalásában játszott szerepét, majd ismertette az utóbbi évtizedek küzdelmeit, hogy a még megmaradt kilenc faj fennmaradjon. Ezután megnéztük a szaporítótelepet, ahol a kistányérnyi teknőcök százai korosztályok szerint különválogatva várják négyéves korukat, amikor elég érettek lesznek a visszatelepítésre. Láttunk néhány teljesen kifejlett óriást is, akik – ha nincsenek is tudatában - keményen dolgoznak fajuk megmentésén. De találkoztunk Lonesome George-dzsal is, aki a Pinta-szigeti óriásteknősök utolsó példánya. Az amúgy is kissé szomorkás „arcú” magányos óriás hosszú nyakát a földre hajtva pihent kifutójában, szomorú mementójaként az emberi felelőtlenségnek.

 

A kutatóközpont után autóbusszal szeltük át a szigetet, hogyha egy rövid időre is, megláthassuk a Galápagos egy másik arcát is: a buja trópusi erdővel borított, magasabban (600 m) fekvő területeket. A hegyvidékről leereszkedve a parti síkság száraz növényzete már ismerős volt a sziget túlfeléről, hisz első nap, a Sárkány-hegy mellett ezzel már találkoztunk. Kompozás után Baltrára értünk, ahol perceken belül a repülőtéren voltunk. Isten veled, Galápagos!