Király Attila írása
Bár kicsi, és semmi esetre sem reprezentatív, de elég egy pillantást vetnünk a budapesti klubélet motívumrengetegére, és láthatunk egy elképzelt „harmadik világ”-ot, ahonnan kubai mulatt trombitást, afgánnak gondolt szőnyegmintákat, autentikusnak ható afrikai ritmusokat importálunk a mi kis retrószocreál-kitudjamilyen miliőnkbe. A hozzájuk tapasztott egzotikum úgy alakul ki, hogy lehetőség nyílik az újraértelmezésre: passzívnak, térben, talán időben is távolinak érezzük őket, ezért a mi interpretációnkra szorulnak. De mi történik akkor, ha kiderül, ez nem egészen így van?
Igen, igen, a világháló. Lényegében az internetes „forradalom” az oka annak, hogy ma nem léteznek ilyen egzotikumot szülő távolságok. E távolságvesztés egy kevéssé nyilvánvaló aspektusa kultúra és egyén viszonyának megváltozása, a kulcsszó pedig az interpretáció lehet.
A hivatalos, kanonizált stb. kultúra lényegi eleme az elsajátítás, akkor lehetünk a részesei, ha megtanuljuk – következésképp akkor nyerünk bebocsáttatást, ha valaki megtanítja, interpretálja nekünk. Ha úgy tetszik, kultúrák és ellenkultúrák az információkat elrekesztő kis gátak mentén határolják el saját közösségeiket.
Az utóbbi években, a virtuális közösségek megjelenésével a gátak végérvényesen eltűnni látszanak: egy (szub)kultúra részesévé válni nem valamilyen titkos tudás megszerzésén múlik, mert nem létezik már távolság, sem egzotikum, sem titok. Néhány gombnyomás.
Ugyanakkor az is világossá lett, hogy a távolságok csökkenése nem hogy halványítaná, de felerősíti az egyes helyek szerepét a kultúra megélésében. A hely szelleme az, melyből az egyén építkezik. Ma lehetőség nyílik arra, hogy erre a megmásíthatatlan kapcsolatra ember és táj között ne kötöttségként, hanem értékként tekintsünk. Halvány párhuzammal élve: lehetőségünk van arra, hogy ne alakítsunk ki határokat saját helyeink, értékeink, véleményünk körül. Inkább megmutassuk, és hozzáférhetővé tegyük bárki számára.
Ez persze aktív hozzáállást kíván. Keresni és értelmezni szükséges, hogy saját magunkra leljünk a gátak nélküli információáradatban. Az interpretáció súlya ezentúl az egyén vállát nyomja, a közösségek kialakulását pedig nem akadályozza távolság. A hangsúlyt a kultúrát hordozó közösség tagjáról a kultúrát teremtő lényre helyeztük át.
A mesés Kelet tehát sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk – arra viszont ritkábban gondolunk, hogy mi is közelebb kerülünk hozzá. Az Ezeregyéjszaka negédes versei, a háborúk és katasztrófák hírei mögött létezik egy valódi harmadik világ, a maga szubkultúráival, a saját közösségeivel, a maga elképzeléseivel arról, hogy milyen a „mesés Nyugat.” Ahogy Kund írásában olvashatjuk „az Arab Tavasz digitális üzenete pontosan ez a status update: ideje másképp, árnyaltabban néznetek ránk.”
Egy gazdagabb rálátás ígéretét hordozza magában a Kabulban tető alá hozott Sound Central Festival. A rendezvény mottója – dobj ide néhány ütemet, ne bombákat (drop beats not bombs) – a szervezők reményei szerint felhívja a figyelmet a nyugati híradók által bemutatott közel-, és közép-keleti konfliktusok mögötti világra. A két hónapos rendezvénysorozaton többek között afgán, kazah, üzbég, indiai és ausztrál zenekarok mutatkoztak be; a zenei paletta a trip-hop-tól a doom/death-ig terjed.
Travis Beard (képünkön gitárral a kézben), a rendezvény megálmodója szerint „a fesztivál valódi célja, hogy a modern zenék hallgatására tüzeljük a fiatalságot. Új zenéket mutatunk be nekik, ők pedig belemászhatnak a különböző stílusirányzatokba, akár zenélni is elkezdhetnek. Reméljük, a srácok majd azt mondják – ez tényleg menő, és azzal nyaggatják otthon a szüleiket, hogy gitárt vagy dobokat vegyenek nekik.”
Ez valóban új szemléletet jelent, hiszen a tálib uralom alatt a zene gyakorlatilag tiltott volt Afganisztánban. Ahogy a Heratban élő Beard meséli, ennek látszik az eredménye: a fiatalok még mindig végletekig tradícionált miliőben élnek, a tehetséges zenészek pedig nem is nagyon ismernek mást a hagyományos afgán melódiákon kívül. Nehéz egy olyan kultúrában modern zenét játszani, amely az exhibicionizmus egészséges mértékét is megveti.
Kérdésként merülhet fel, hogy egyáltalán szüksége van-e például Afganisztánnak exhibicionizmusra, rockzenére, a Nyugatra. Ez egy csúnya kérdés, mert azt sugallja – a Kelet úgy jó, ahogy azt mi elképzeljük. Távoli, háborúsújtotta, mákföldeket meg kecskéket őrző gépfegyveresekkel, hajdanvolt kultúrák romjaival, müezzin-énekkel, porral és mindenféle egzotikus dologgal. De ez nem így van, amit a fesztivál sikere is bizonyít. Bizonygathatjuk az ellenkezőjét a 22 éves Asil Ahmadak, aki ezt válaszolja rá: „életemben először látok élő zenét, ez az első alkalom, hogy Kabulban valami ilyesmi történik. Felejthetetlen este.”
A fesztivál célja nem az, hogy újabb „pumacipős büdöslábú rockereket” gyártson (aki tudja, kit idézek, annak egy zárójeles gratuláció a „rocker” szerzőtől), hanem hogy eltűntesse a kis gátakat az információáradatban. Hogy megadja a lehetőséget Asilnak a saját interpretációra. Mintegy mellékesen, hogy garantálja azt, amit az UNESCO kereken tíz éve fogalmazott meg: "a kulturális sokszínűség kitágítja az egyén számára hozzáférhető lehetőségek skáláját; egyike a fejlődés motorjainak, ha fejlődés alatt nem pusztán gazdasági növekedést értünk, hanem olyan eszközt, mely kielégítőbb szellemi, érzelmi, erkölcsi és lelki élethez segít hozzá."
A végére nem is maradt más, csak egy példabeszéd az ördögvilláról. A legendák szerint Ronnie James Dio használta először az azóta a rockzene szimbólumává nemesült kézjelet. Ő maga, amerikai olasz családban nevelkedve nagyanyjától leste el, aki a gonosz pletykákat és a fenyegető eseményeket az óhazából hozott gesztussal hessegette el. A nyitóképen is láthatjuk, hogy egy kabuli fiatal ördögvillákat szór a koncert hevületében. Tud ő valamit Ronnie James Dio történetéről? Nagyjából annyit, mint én az afgán szőnyegmintákról. Mégis jelent neki valamit.
