Beyer Gertrúd írása

A női kolostorban aztán egy fiatal nagyon csendes leányzót rendelt mellém, hogy mindent mutasson meg. A lányka első ránézésre 15 év körülinek tűnt. Később kiderült, hogy 24 éves. Végigkísért a kolostoron, és mindent megmutatott, majd egy kis szobába invitált, leültetett. Az asztalon már a jól ismert teáscsészék várakoztak, és hozzá keksz. A kis szobában egy másik szerzetes lányka sürgött forgott, hogy mire a Khenpo odaér, minden nagyon rendben legyen.

16 éves buddhista szerzeteslány, Lhásza, Tibet. [kép forrása]

Velem is hihetetlenül kedvesek voltak. Az én csészémbe teát öntöttek, és kérték, igyak bátran. Fura érzés volt, ahogy a két lányka felettem álldogált, remélve, hogy ízlik majd a tea. Belekóstoltam, nagyon-nagyon finom volt. Ezt sietve meg is osztottam velük, mire megkönnyebbülve nevetgéltek. Minduntalan az ajtóhoz szaladgáltak, és figyelték mikor jön a Khenpo. Amikor közeledett egyszerre kiáltottak fel, hogy Ő érkezik. Kezüket összetéve hátukat meghajlítva álltak az ajtó két oldalán. Én is felpattantam, és sem tudtam volna ott üldögélni ebben az ünnepélyes pillanatban. A Khenpo nem egyedül érkezett, hanem egy idősebb férfivel, aki mint kiderült Őszentsége menedzsere. Ő volt az első és indiai tartózkodásom alatt az utolsó ember, akiből nem éreztem a szeretet sugárzását. Váltottak néhány szót, majd a Khenpo a kislányokkal viccelődött és az egyiket, amelyik korábban a konyhában sürgött forgott jellemezni kezdte. Minthogy a lányka nagyon-nagyon erős akaratú, már-már konok és ezzel együtt bűbájos és kedves lány, és hogy nagyon szereti. A lányka csak nevetett zavarában.

Már nem emlékszem hogyan, de a Khenpo elmesélte, hogy nagyon magas a vérnyomása. Anélkül, hogy arra az agyammal kifejezetten utasítottam volna a számat, megszólaltam, hogy lehet, hogy tudok segíteni. Pár szót ejtettem a reikiről, amit pozitívan fogadott. Azt kérte mutassam meg. Kezét felém nyújtotta. Tenyerét a két kezem közé fogtam, úgy hogy ne érintsem meg, és hagytam áramolni a reikit. A Khenponál ugyanazt éreztem, mint Lhundup lámánál. Olyan tiszta energiákat, amit soha sehol senkinél. Az energia áramlott, érzésre kb. 40fok körülire melegedett át a testem, már-már égető volt, amikor a szememből elindult néhány könnycsepp. A Khenpo pont ebben a pillanatban sóhajtott egyet és rám nézett, megkérdezte, mit érzek most. Elmondtam, hogy hasonlót, mint Lhundup Lámánál, nagyon-nagyon tiszták az energiái. Azt mondta, az jó, és mosolygott, majd hozzátette, Ő pedig nagyon kellemes meleg energiát érez, ahogyan végigkúszik a karján és szétárad a mellkasában. Igen, pont erre koncentráltam, amikor az energiát áramoltatni kezdtem. Rám kérdezett, hogy talán tényleg tudok segíteni neki? Mondtam, hogy talán igen, így megkért, majd ha még lesz idő, látogassam meg ismét és kezeljem Őt. Mondjuk másnap. Készséggel elfogadtam a lehetőséget.

Khenpo Rangdol a női kolostorban a "gépparkot" mutatja be. A szerzeteslányok szövegszerkesztést tanulnak elsősorban, hogy a könyvek, tananyagok nyomtatását maguk végezhessék. Természetesen belefér néha egy-egy passziánsz is... [a szerző felvétele]

Visszatértünk után a délutánom nagyon-nagyon boldogan telt, a hallott információkat és élményeket igyekeztem feldolgozni. Az említett délutánon Khenpo Rangdol nem volt a szobájában, nem találtam meg Őt. Vártam rá egy ideig, úgy 2 órát, majd sikerült beszélnem egy szerzetessel, aki tudta, hol van. A kolostorba hívták sürgősen, és nem tudni mikor ér vissza. A szerzetestől papírt és tollat kértem, majd gyorsan írtam pár sort, hogy itt voltam, s ha lesz ideje és szeretne találkozni, csak küldjön értem egy szerzetest. Majd eljöttem. Aznap estét Kinley-vel töltöttem, képeket nézegettünk a magyarországi szangháról, eseményekről.

Dehradun, a Drikung Kagyü Központi könyvtár bejárata [a szerző felvétele]

Másnap megváltoztattam a könyvtári „minőségemet", mivel az alapjogokkal nem lehet elhozni könyvet és ez elég kényelmetlen volt. A bürokrácia itt is már-már megmosolyogtató mértéket öltött. Következő történt: Besétáltam a központi irodába, előadtam a kívánalmamat. Ezt követően újra ki kellett tölteni egy űrlapot, amit érkezésemkor is megtettem, de most az egyik kérdésnél egy másik sort kellett bepipálni, ami történetesen azt tette lehetővé, hogy könyveket hozzak el a könyvtárból. Amikor ezt kitöltöttem a hivatalnok (muszáj ezt a szót használjam, itt ez hatalmas tisztség), kért egy igazolványképet. Majdnem felnevettem, de tudtam ez az, amit még véletlenül sem szabad, így közöltem, hogy hát az nincs. Gondolkodóba esett, majd elkérte az útlevelemet, és a vízummal együtt lefénymásolta. Az útlevélről két másolatot is készített. Az egyik másolatot összefűzte a vízum másolattal, és a kitöltött űrlappal (ezt érkezésemkor is megtette), majd a második fénymásolatból gondosan körbevágta a fényképemet, és ragasztóval felragasztotta a fénykép helyére. Elégedetten nézegette művét. Ezt követően kitöltött egy újabb űrlapot, ahová átmásolta az adataimat, majd a kezembe adta és elmondta, hogy ez alapján majd készít a könyvtár számomra egy másik papírt, amivel kölcsönözhetek ki könyvet. Őszinte leszek, a szervező agyamnak ez már kezdett sok lenni, de egyben gyermekien aranyosak is ezzel a mentalitással, így cseppet sem zavart az egész. A könyvtárban természetesen még egy hasonló kört futottam, végül el tudtam hozni néhány a tibeti gyógyítással foglalkozó könyvet, melyeket fordítani kezdtem.

Dehra Dun Drikung Kagyü Központi könyvtár udvarán került kiállításra H.H XIV. Dalai Láma ajándéka H.H Chetsang Rinpoche-nak, egy sorszámozott Mercedes Benz [a szerző felvétele]

Délután csak a séta kedvéért elindultam a kolostorba, gondoltam megforgatom az imamalmot, és elküldök néhány imát így szeretteimnek. A kolostor nincs túl messze, kb. 20 perc sétányira van a könyvtártól, de számolni kell vele, hogy itt a nap nem lemegy, hanem lezuhan az égről, így míg az egyik pillanatban szépen süt, pár perccel később egészen sötét tud lenni, amikor viszont már nem ajánlott az utcán kódorogni. Éppen ezért, és mert egyébként is célom volt kicsit átmozgatni magam, határozott, gyors léptekkel meneteltem magamban a Gyógyító Buddha mantráját recitálva a kolostor felé.

Ahogy az udvarba léptem, Khenpo Rangdollal akadt össze a tekintetem. Már a látványától is boldog voltam. Azonnal széles mosolyra húzta száját és intett, hogy menjek oda. Persze látogatók vették körül, élete arról szól, hogy mindenki apja, testvére, barátja egy személyben, mindenkire figyel, és mindenkire vigyázni szeretne. Ebből kifolyólag van is problémája, érzésem szerint a teste nem tudja követni a tudata által diktált tempót. Ahogy odaértem, átölelt, megfogta a kezem, és kérte, hogy a vietnámi kis csoport képén álljak oda mellé. Vicces volt, egy csomó általam sosem látott pici vietnámi mellé beugrottam egy fotó erejéig. A fotózást kihasználva gyorsan pár szót mondott arról, hogy nagyon sajnálja, hogy nem találkoztunk előző nap, és hogy értem küldött egy szerzetest másnap, de nem találtak meg. És hogy nagyon szeretné, ha reikizném, és ha beszélgetnénk még. Természetesen megígértem, hogy rendelkezésére állok. Mondta, hogy sétáljak itt egyet utána hazamegyünk együtt. Mentem egy kört a kolostorban, megforgattam az imamalmot, aztán úgy éreztem, most elindulok, ha találkozunk rendben, ha nem, semmi gond, majd átmegyek a templomhoz és megvárom. Itt, Indiában ugyanis a dolgok maguktól alakulnak. Hihetetlenül működik a „ha kell találkoznunk úgyis fogunk" dolog, így cseppet sem aggódtam. Visszajöttem szobámba majd fényképezőgépemet, málámat és a gyakorláshoz szükséges szöveget a nyakamba akasztva átsétáltam a Collage-ba. Leültem a templom lépcsőjére és türelmesen vártam.

Dehra Dun Drikung Kagyü Központi könyvtár - több száz éves eredeti tibeti buddhista szövegek, tibeti gyógyászatról szóló könyvek találhatók a könyvtárban, valamint rengeteg szerzetesek által angolra fordított könyv is [a szerző felvétele]

Naplemente volt éppen és egy szerzetes sétált a ház tetején kialakított kerengőn. Teljes volt a nyugalom, harmónia. Egyszer csak lepillantottam a lépcső aljára, a Khenpo állt ott. Néha azt hiszem, nem közlekedik, hanem egyszer csak megjelenik. Állt ott és csak nézett Rám. Én felugrottam, kezem összetéve meghajoltam előtte. Elindult a lépcsőn felfelé és azt mondta, érdekes dolog ez a mi kapcsolatunk. Elmesélte, hogy sosem szokott a templom felé a szobájába menni, mert az autójával pont a megfelelő oldalon áll és csak a lépcsőn kell felmennie, de ma valahogy nem tudja miért, de erre jött. Kérdezte, én mit csinálok éppen. Mondtam, hogy a naplementét néztem. Átfogta a vállam és azt kérte, menjek vele, szeretné, ha kezelném. A szobájába érve megmutatta, a kolostor képét, amit idén építtetett Ladakhban. Megkérdezte, hogy álmom-e, hogy egyszer elmenjek oda. Kikerekedett szemekkel bámultam rá. Majd alig hallhatóan nyökögtem, hogy igen. Mosolygott azzal a mosollyal, amivel egy csapásra boldoggá tud tenni mindenkit, mintha puha nagy takaróba burkolna vele. Éreztem, nem kell szó, pontosan tud mindent. Kicsit megszédültem, forogni kezdett minden és a szívem is megint ki akart ugrani a helyéből. Mint akkor első találkozásunkkor a templomban. Ki vagy Te? Dübörgött a fülemben a kérdés. A Khenpo teát hozott, és elmondta, ez a tea speciális, Ladahkból származik, és kizárólag gyógynövényeket tartalmaz. Belekortyoltam, csodálatosan tiszta íze volt.

A Khenpo ekkor azt kérte, most reikizzem. Lefeküdni nem akart, leült a földre fél lótuszülésben. Úgy ült ott, mint egy Buddha. Őszinte leszek, nem volt könnyű reikiznem Őt. Igyekeztem megnyugodni, és az energiára koncentrálni. Ahogy kezeimet a halántéka közelébe tettem, elindult az energia. Annyira húzta a kezem, hogy erő kellett hozzá, hogy ne érintsem meg a fejét, de tiszteletből ezt semmiképp nem akartam. Kis idő múlva erőteljes sóhajok törtek fel nagyon mélyről, érezhetően irányítva a bensőjéből. A gondolatok megindultak, általában a kezeltekkel kapcsolatos problémák nekem gondolatok formájában szoktak jelentkezni.

Éreztem, hogy a Khenpo hihetetlenül fáradt. Teste kimerült,magas, szikár, vidám és erős alkata ellenére a teste 2x olyan sebességgel kell, hogy járjon, mint amennyire az számára megfelelő lenne. Egyik gondolatot a másik követte, összeállt a kép, a probléma oka. Amikor a talpához értem, kopogtak. A Khenpo hallotta, de nem válaszolt, jelezvén, hogy nem alkalmas. Az ajtó előtt álldogáló nem tágított. Gondolataim azonnal megerősítésre is találtak. Újabb kopogás után az ajtó kinyílt nem várva a bebocsátásra, és néhány látogató sétált be. Szomorú voltam, a Khenpo arcán is egy pillanatra alig látható felhő suhant át, majd száját ismét széles mosolyra húzva sugárzó szeretettel fogadta a látogatókat.

Az illető hölgy és kisfia meg egy vietnámi szerzetes aznap érkezett és tiszteletüket akarták tenni a Khenponál. Egy ideig még kezeltem a talpát, de egy óvatos pihe könnyű gondolat jött a fejembe, hogy most hagyjuk abba. Ránéztem a Khenpora tekintetünk találkozott, és egészen halkan annyit mondtam neki, rendben, majd később folytatjuk. Megkönnyebbülten nézett rám, láthatóan örült, hogy átjött az általa küldött gondolat. A kezelést befejeztem, megittam maradék teámat, majd elbúcsúztam, s ígérve, hogy este visszajövök a szerzetesek esti vitáját megnézni, hazafelé vettem utamat. Szobámban magamra vettem pulóverem és kis idő múlva visszatértem a templom lépcsőjére.

Képes összeállítás a női kolostorról [forrás]. Hosszabb dokumentumfilmet a Samtenling kolostor életértől ezen a linken láthatsz.

A szerzetesek imáikat mormolták az udvaron. Sötét volt, a templom előtti udvart lámpák világították meg. A Hold ezüstösen ragyogott, a csillagok közül csak az Esthajnal nézett le a magasból. Üldögéltem ott és próbáltam egészen mélyre elraktározni az élményt, azt a belső csendet, nyugalmat, amit ott akkor éreztem. Az ima végeztével a szerzetesek két-háromfős csoportokban szétszóródtak az udvaron és elkezdték a már sok 100 éves gyakorlatot, a tibeti buddhizmusra jellemző tapssal kísért imát. Hallgattam őket, figyeltem, ahogyan egyre jobban belemélyedtek a vitába, néha kiabálva, heves mozdulatokkal és tapssal magyarázták egymásnak a dharmát.

Felpillantottam Khenpo ablakára. Világos volt, de azt éreztem, jobb, ha most nem megyek oda. A szívem nagyon húzott volna, egész lényem ott akart lenni a közelében, minél többet, minél több időt Vele töltve, és fürödve jóságában és bölcsességében. De akkor azt éreztem, hát ez az. Mindenki ezt érzi. Mindenki ott akar lenni a közelében. Ezért nincs pár perce sem Önmagára. Felsétáltam a körfolyosón oda, ahol lakik, sétáltam egy kört, majd elindultam és a szobám felé vettem az irányt. Itthon fogalmaztam egy levelet, amiben leírtam, hogy ott voltam este, de nem akartam zavarni ezért arra kérem, ha van kis ideje és szeretné, csörgesse meg a telefonomat, elkerülve, hogy ismét ne találjon meg, amikor szüksége van rám. Másnap reggel elsétáltam Hozzá, de ahogy vártam is nem volt már a szobájában, ezért egy szerzetesnek, aki az udvaron sétált a kezébe adtam a levelet, hogy adja oda Khenpo Rangdolnak. A szerzetes mosolyogva köpenye alá rejtette a levelet.