Salát Gergely

Az elmúlt időszak egyik fontos fejleménye, hogy egyesítettük erőinket a kéthavonta megjelenő MúzeumCafé magazinnal. A kapcsolat kialakítása kézenfekvő volt: szeretnénk azt hinni, hogy az Agra legalább egy kicsit hozzájárul a kultúrák sokféleségének bemutatásához, megismertetéséhez, elfogadtatásához. A múzeumok ilyen feladatai nem szorulnak magyarázatra, így talán nem meglepő, hogy megtaláltuk a közös hangot hazánk első számú múzeumi folyóiratával is. Együttműködésünk értelmében időről időre közlünk itt a magazinban megjelent írások közül. A kínai múzeumi körkép szerzője Salát Gergely orientalista, az ELTE Konfuciusz Intézet Modern Kína-kutatási Központjának vezetője. Az írás a Múzeum Café 28. számában (2012/2) jelent meg "Történelmi torlódás - Régi és hipermodern múzeumok kavalkádja a mai Kínában" címmel. 

A kortárs kínai képzőművészet egyik legismertebb és legelismertebb művészének, az 1965-ben született Zhang Huannak az idei év elején volt látható a sanghaji RockBund Art Museumban az a kiállítása, amelynek egyik „sztárja" az itt látható Q konfuciusz No.2 című installáció volt. Az akrillal festett hatalmas szilikonfej elé a látogatók csak mezÍtláb, bokáig érő vízben gázolva járulhattak Fotó: Zhang Huan Studio

Alighanem az egész világon Kínában található a legtöbb műemlék és műtárgy, és a távol-keleti ország természetföldrajzi szempontból is a legváltozatosabbak közé tartozik. Virágzik a művészeti élet, emellett a kínaiak a tudomány és a technika területén is a világ élvonalában járnak – és ez a történelem nagy részében így volt. Bőven volt és van tehát mit bemutatniuk a kínai múzeumoknak. Ugyanakkor a nyilvános gyűjtemények bő százéves történelme igencsak viharosan alakult. Kína 20. századának fordulatai a múzeumokat sem kerülték el: az 1980-as évekig sosem voltak néhány évesnél hosszabb időszakok a nyugodt fejlődésre és építkezésre, és a politika mindig meghatározó maradt.

A ma működő három és fél ezer múzeum mind annak a korszaknak egyfajta lenyomata, amelyben keletkezett. A különböző korokban a múzeumok voltak a modernizáció letéteményesei, a nemzeti nagyság és egység szimbólumai, a pártpropaganda eszközei, a régiók identitásának megtestesítői, tragédiák és diadalok emlékhelyei, gazdag vállalkozók sikereinek hirdetői, turistacsalogató üzleti vállalkozások. Ennek és az ország sokszínűségének köszönhetően a kínai múzeumok rendkívül változatosak, és ma már a központilag meghatározott, egységes üzenet sem jellemző rájuk. A muzeológia az elmúlt két-három évtizedben önálló, saját logikája szerint működő szakmává vált. A politikai, üzleti és szakmai szempontok minden intézményben más-más arányban és formában érvényesülnek, és ahogy Kínában minden, a múzeumi szféra is elképesztő sebességű változásokon megy keresztül.

A múlt hatásai azonban még sokáig érződni fognak. Kínában a műtárgyak, régi emlékek és különleges természeti képződmények – ritka kövek, egzotikus növények és állatok – gyűjtése több mint két évezredes múltra tekint vissza, ám a császári és magángyűjtemények természetesen el voltak zárva a nyilvánosságtól. A múzeum nyugati értelmezésű intézményével a kínaiak nem sokkal az első európai múzeumok megszületése után, a 19. század második felében ismerkedtek meg. Kína területén az első két múzeumot külföldiek hozták létre Sanghaj városában az 1860–70-es években. Maguk a kínaiak az első valódi kínai múzeumnak az 1905-ben Jiangsu tartományban alapított Nantong Múzeumot tartják.

A Nantong múzeum ma. [kép forrása]

A múzeum atyja egy reformer tudós-üzletember, Zhang Jian (1853–1926) volt. Zhang korábban a császári udvarnak írt beadványokat, amelyekben javasolta, hogy a kormányzat létesítsen Pekingben egy nagy országos múzeumot, majd ennek mintájára országszerte kisebb helyi intézményeket. Az ötlet nem volt új: már a korábbi reformmozgalmak idején is felmerült, hogy Kínában a nemzeti reprezentáció, a nemzetépítés és a modernizáció igényeit kielégítendő – más intézmények mellett – múzeumokat kellene létrehozni (ahogy ez más modernizálódó, vagy legalábbis modernizálódni vágyó országokban is történt). Sok kínai reformer szemében a múzeum a modern nemzetállam szimbóluma lett. [1] Az összeomlás szélén álló Qing udvar válaszra sem méltatta Zhangot, így ő a saját tőkéjéből, a szülővárosában hozta létre az első kínai múzeumot. A végső formájában 32 ezer négyzetméteres komplex intézmény parkjában botanikuskertet alakítottak ki, a kiállításokat nyugati típusú épületekben helyezték el. A gyűjteményben kőzetek, ősi bronzedények, festmények, porcelánok, élő és preparált növények és állatok, gépmodellek és – fő attrakcióként – egy bálnacsontváz várták az erősen megszűrt látogatókat (csak környékbeli diákcsoportok és Zhang Jian ismerősei által ajánlott személyek léphettek be). Az intézmény 1915-ben, amikor gyűjteményéről elkészült Kína első múzeumi katalógusa, háromezer darabos gyűjteménnyel rendelkezett.

A nantongi és a további korai kínai múzeumok fő célja – amellett, hogy az elit találkozóhelyeként szolgáltak – az oktatás volt. A korszak „haladó" kínai értelmiségére jellemző volt a tudomány mindenhatóságába vetett hit, minden reformer és forradalmár úgy vélte, hogy Kína végzetes lemaradását a Nyugathoz képest az utóbbi tudományos fejlődése okozta. Ezért a múzeum nem egyszerűen közművelődési intézmény volt, hanem olyan civilizatorikus hely, ahol a modern tudomány – Kína felemelkedésének záloga – testközelből megtapasztalható. Jellemző, hogy a látogatókat közvetlenül is „nevelni" kellett, Nantongban például a rendszabályok megszegőit megbüntették, nevüket és arcképüket nyilvánosságra hozták a helyi lapokban. A Nantong Múzeum, amely gyakorlatilag egy félreeső régió elitjének kísérlete volt a szétesett állam feladatainak átvételére, Zhang Jian halála után pusztulásnak indult. Sokáig feledésbe merült, és csak az 1970-es évek végén fedezték fel újra: ekkortól Kína első saját múzeumaként ünneplik, és Zhang afféle nemzeti hőssé vált.[2]

Bár a nantongi vállalkozás önmagában nem aratott tartós sikert, nyomában sorra jöttek létre Kína-szerte a különböző múzeumok. A császárság 1911-es bukása után az ország darabokra hullott, és belháborúkba süllyedt. Ezekben a zűrzavaros években terjedtek el a városi értelmiség körében a különböző modern nyugati eszmék, „izmusok", elsősorban a nacionalizmus, és indultak a legkülönfélébb kulturális mozgalmak. Jelentősen modernizálódott az oktatás, megszerveződtek a különféle diákmozgalmak, amelyek transzparensein gyakran szerepelt a „Tudomány úr" és a „Demokrácia úr" – ettől a két eszmétől várták az új nemzetállam felemelkedését. Az 1910–20-as évek pezsgő szellemi élete számos új múzeumot szült: 1937-ben már nagyjából kétszáz kínai múzeumot tartottak nyilván. A Kínán osztozkodó, de össznemzeti szerepre törekvő hadurak szívesen támogatták a legitimációjukat erősítő kulturális vállalkozásokat, majd a húszas évek végétől az országot úgy-ahogy egyesítő Csang Kaj-sek-kormányzat is törekedett az egységes nemzettudat erősítésére, a többi között kulturális intézmények alapításával. 1926-ban Pekingben jött létre az első országos szintű múzeum, a Nemzeti Történeti Múzeum, a mai Kínai Nemzeti Múzeum elődje. A szakmai munka koordinálására, gyakorlatilag a kínai muzeológia megteremtésére 1935-ben létrejött a Kínai Múzeumok Társasága (Zhongguo Bowuguan Xiehui), és hamarosan megjelentek az első szakkönyvek is. [3]

A Kínai Nemzeti Múzeum. [kép forrása]

Múzeumi szempontból a korszak fő eseménye a pekingi császári palota, a Tiltott Város megnyitása volt. A császárság bukása után Puyi, az utolsó kínai császár udvartartásával együtt a továbbra is elzárt palotaegyüttesben maradhatott, a páratlan császári műkincsgyűjteménnyel együtt. 1924-ben aztán a Pekinget elfoglaló hadvezér a császárt kiűzte a palotából, és az épületeket és a bennük található gyűjteményeket 1925. október 10-én, a köztársasági forradalom évfordulóján hatalmas népünnepély keretében megnyitották az emberek előtt. Így jött létre a híres Palotamúzeum. A császári műkincsek sorsára érdemes külön kitérni, illusztrálandó a kínai gyűjtemények 20. századi sorsát. A Csang Kaj-sek-kormány, miközben igyekezett a nagy modernizátor szerepében tetszelegni, a dicső kínai múlt örökösének is tekintette magát, így különös gonddal ügyelt a felbecsülhetetlen értékű császári gyűjteményre. A harmincas évek első felében, amikor a japán előretörés Pekinget fenyegette, a palota legértékesebb kincseit – összesen 600 ezer műtárgyat – becsomagolták és délre szállították. A 20 ezer láda megjárta Sanghajt és Nankingot, majd a második világháborút Sichuan és Guizhou tartományi barlangokban és templomokban vészelte át. Ezután a műtárgyak visszakerültek Nankingba és Sanghajba, majd végül 1948–49-ben, a kommunisták elől Tajvan szigetére szállították őket. Itt az anyagot egy darabig Peikouban tárolták egy raktárban, majd 1965-ben Tajpejben, az ekkor megnyílt reprezentatív Nemzeti Palotamúzeumban helyezték el. (Ha a császári gyűjtemény legjavát kívánjuk látni, ma is ide érdemes látogatnunk, nem Pekingbe).

Agyagkatonák a Shaanxi Történeti Múzeumban. [kép forrása]

A tajvani Palotamúzeum létrehozásának politikai üzenete egyértelmű volt: a kínai kultúra igazi örököse és védelmezője Csang Kaj-sek és a tajvani Kínai Köztársaság – és ez az üzenet nemcsak kifelé szólt, hanem befelé, a tajvani lakosoknak is, akiknek kínai identitásuk nem volt túl erős.[4] A japán behatolás nemcsak a császári kincseket fenyegette. Az 1937 és 1945 közötti japánellenes háború, majd az 1946 és 1949 közötti polgárháború a teljes kínai múzeumi életre katasztrofális hatással volt. Számos múzeumépület megsérült vagy megsemmisült, a gyűjtemények is súlyos károkat szenvedtek. Egy 1945-ös felmérés szerint a háborúban 3 607 074 műtárgynak veszett nyoma, és 741 történelmi helyszín pusztult el. 1949-ben, a háborúk végén mindössze 25 múzeum működött, ebből kilencet külföldiek üzemeltettek.[5]

A helyreállítás csak a Kínai Kommunista Párt (KKP) 1949-es hatalomátvétele után kezdődött meg. A Kínai Népköztársaság (KNK) kultúrpolitikájának alaphangját Mao Ce-tung 1942-es yan'ani beszédsorozata adta meg, amelyben a pártelnök kifejtette: a kultúra feladata a párt irányvonalának szolgálata, s a kulturális emlékek annyiban használhatók, amennyiben a jelen céljainak elérését segítik. A múzeumokra vonatkozó legfontosabb dokumentumot a kulturális minisztérium adta ki 1951-ben. A Javaslatok a helyi múzeumok irányelveire, kötelességeire, jellegére és fejlődési irányára vonatkozóan (Dui difang bowuguan fangzhen, renwu, xingzhi ji fazhan fangxiang de yijian) című irányelvgyűjtemény szerint a múzeumok fő feladata a „forradalmi és hazafias oktatás". A múzeumoknak hozzá kell járulniuk ahhoz, hogy „az emberek helyes módon megismerjék a történelmet és a természetet, szeressék hazájukat, fokozódjék politikai tudatosságuk és termelés iránti lelkesedésük."[6] Mindez egyfajta kettős hozzáállást hozott az antik emlékekkel kapcsolatban: a népi papírkivágásokat, fametszeteket leszámítva a császárkor tárgyi emlékei nagyrészt az „elnyomó", „feudális" osztályokhoz kötődtek, ugyanakkor mégiscsak ezek testesítették meg a több ezer éves kínai kultúrát, amely a kínai kommunisták ideológiájában nagy szerepet játszó nacionalizmus egyik alapja volt.

Acsarkodás a múlttal. Állatfej plasztika a turfáni (Nyugat-Kína) múzeumban. [kép forrása]

Ezért sokszor féloldalas megoldásokat alkalmaztak: például a pekingi Palotamúzeumban A császárok és parasztok életének szembeállítása címmel rendeztek új kiállítást. 1951–52-ben országos múzeumi reformot hajtottak végre, hasonló szellemben.[7] Jellemző a múlthoz való kettős hozzáállásra, hogy miközben a Kínai Kommunista Párt politikája nagyrészt a múlt elutasítására épült, a legfelső pártvezetés a császári palota egyik mellékparkjába, a Zhongnanhaiba költözött be, és máig ott székel.[8] Míg a múlt emlékeit őrző gyűjteményekhez az új vezetés ellentmondásosan viszonyult, más területeken az 1950-es évek a kínai múzeumi élet fellendülését hozták. „Haladó" elődeikhez hasonlóan a kínai kommunisták is hittek a tudomány mindenhatóságában, és a tudományos világnézet terjesztését a régi erők elleni harc eszközének tartották. Ebben kulcsszerepet játszottak az új vagy felújított műszaki-természettudományos múzeumok, amelyek zászlóshajója az 1951-ben alapított Pekingi Természettudományi Múzeum volt.

A Pekingi Természettudományi Múzeum homlokzata. [kép forrása]

A korszakban modern művészeti múzeumokat is létrehoztak, elsősorban a tömegtermeléssel előállított szocialista realista alkotások bemutatására. E múzeumok közül kiemelkedik a pekingi Kínai Nemzeti Galéria. Az új múzeumok jellemzően szorosan követték a szovjet példaképeket – az ötvenes években kialakult új kínai kulturális, tudományos és oktatási rendszer szinte teljes egészében szovjet mintára és segítséggel jött létre. Fontos elméleti alapmű a korból az 1957-ben megjelent A szovjet muzeológia alapjai (Sulian bowuguanxue jichu) című, oroszból fordított mű, amely nagy hatást gyakorolt a kínai múzeumi szakemberekre.[9]

A múzeumok, mint a politikai üzenetek hatékony közvetítésének eszközei, kiemelten fontosak voltak a vezetés számára. Ezt jelzi, hogy a KNK kikiáltásnak tizedik évfordulójára, 1959 októberére Pekingben emelt úgynevezett „tíz nagy épület" közül négy múzeum vagy kiállítóhely volt (Kínai Forradalomtörténeti Múzeum, Nemzetiségek Kulturális Palotája, Nemzeti Mezőgazdasági Kiállítási Csarnok, Kínai Népi Forradalmi Katonai Múzeum). A főváros arculatát átformáló gigantikus épületek, amelyek stílusukban a szocialista realizmust és a hagyományos kínai elemeket ötvözték, a „nagy ugrás" során mindössze tíz hónap alatt készültek el. A korszakban két új múzeumtípus is megjelent. Az egyik a regionális állami múzeum volt. Az 1951-es Javaslatok szerint minden nagyobb közigazgatási egységnek létre kellett hoznia a saját múzeumát. Ezekben a hely természeti viszonyait, történelmi fejlődését és „demokratikus építőmunkáját" (vagyis 1949 utáni eredményeit) kellett bemutatni. Ugyanakkor ügyelni kellett arra, hogy a helyi gyűjtemények illeszkedjenek a nagy országos narratívába, vagyis a helyi mondanivaló a központi üzeneteket erősítse. A fő üzenet természetesen az volt, hogy a kommunista párt uralomra jutása olyan végpont, amely felé a kínai történelem – az ország területén élő népek közös erőfeszítései által – az őskortól fogva szükségszerűen haladt. Az első nagy regionális múzeum a Shandong Tartományi Múzeum volt, amely 1954-ben jött létre – ez aztán az összes többi hasonló intézmény mintaképe lett. A vállalkozásoknak nagy lökést adott, amikor Mao elnök 1958-ban ellátogatott az Anhui Múzeumba, és széles körben publikált dicsérő szavakat mondott róla. Ennek hatására is a hatvanas évek közepéig 31 nagy regionális múzeum jött létre.[10]

A másik új múzeumtípus a forradalmi emlékhely volt. Ilyenek országszerte létrejöttek, egyrészt a főbb közigazgatási központokban, másrészt a forradalmi mozgalmak fontos helyszínein (forradalmárok szülőházai, fontos tanácskozások helyszínei stb.). Kampányok indultak a forradalom tárgyi emlékeinek felkutatására: összegyűjtötték a régi röplapokat, a hősök használati tárgyait, a mártírok kivégzéséhez használt eszközöket stb. A legjelentősebb ilyen vállalkozás a Kínai Forradalomtörténeti Múzeum létrehozása volt, amely a lehető legközpontibb helyen, a pekingi Tienanmen téren épült fel a „tíz nagy épület" egyikeként, szemben az Országos Népi Gyűlés épületével, vagyis a kínai politika reprezentatív központjával. A hatalmas szocreál épület 1959-re készült el, ám csak 1961-ben nyílt meg a közönség előtt, mivel a legfelsőbb vezetésben viták folytak a kiállítás elrendezéséről, a kiállítandó anyagokról. A készülő kiállítást sorra látogatták meg – és rendeztették át – a párt- és állami vezetők (többek között Csou En-laj miniszterelnök), akik csak két év alatt jutottak el egy mindenki számára elfogadható kompromisszumig.[11]

Az 1960-as évek elejére összességében létrejött egy kiterjedt múzeumi rendszer. Mondani sem kell, hogy mint a kultúra minden területe, a múzeumok is közvetlen pártellenőrzés alatt álltak, és a nagyközönség felé elsősorban propagandaüzeneteket közvetítettek. Ám az ekkor folyó szakmai tevékenységet sem szabad lebecsülni: Kína történetében ekkor végeztek először országos méretű, szisztematikus gyűjtő, kategorizáló, konzerváló, archiváló munkát. Ezt a hálózatot aztán a kulturális forradalom (1966–1976) elején néhány hónap alatt lerombolták. A Mao által feltüzelt vörösgárdisták harcot hirdettek a „négy régi" (régi szokások, kultúra, hagyományok, eszmék) ellen, és a kampány fő áldozatai a műemlékek és a múzeumok lettek. Rengeteg műtárgyat megsemmisítettek, a klasszikus épületeket megrongálták. Ekkor évekig egyetlen múzeum sem működött Kínában, személyzetüket pedig meghurcolták, vidékre telepítették. A kulturális forradalom második felében néhány múzeumot újranyitottak, ezek kiállításait a kor szélsőséges eszméi jegyében rendezték át.[12]

A túlélés paradoxona. Mummifikált test a turfáni múzeumban. [kép forrása]

A kínai múzeumi élet tényleges újjáéledése csak a „reform és nyitás" 1978-as meghirdetése, a Teng Hsziao-ping nevével fémjelzett új vezetés hatalomra kerülése után kezdődött. Azóta a múzeumi szféra gyors ütemben fejlődik, és ma Kína a világ egyik legkiterjedtebb múzeumi hálózatával rendelkezik. A múzeumokat a Kulturális Minisztérium alá tartozó szerv, a Kulturális Örökség Állami Hatósága (Guojia Wenwu Ju, angol nevén State Administration of Cultural Heritage, rövidítve SACH), ezen belül pedig a múzeumi főosztály felügyeli. A kulturális forradalom utáni helyreállítás nyitányát a Konferencia a tartományok, tartományi jogú városok és autonóm területek múzeumi tevékenységéről (Ge sheng, zhixiashi, zizhiqu bowuguan gongzuo zuotanhui) című rendezvény jelentette, amelyet 1979-ben tartottak Anhuiban. Ennek alapján adta ki ugyanebben az évben a SACH a Tartományok, városok és autonóm területek múzeumi tevékenységének szabályai (Sheng, shi, zizhiqu bowuguan gongzuo tiaoli) című rendelkezést, amely a következő időszakban a múzeumi élet jogi keretét adta. Az irányelvekben nem volt sok újdonság az 1950-es évekhez képest, például a propaganda továbbra is a múzeumok fő feladatai között szerepelt.[13] Ugyanakkor magának a konferenciának és a szabályzat kiadásának a ténye jelezte, hogy másfél évtizedes káosz után megkezdődik a konszolidáció. Ugyanerre utalt, hogy az 1982-es – máig hatályos – alkotmányban az állam feladatai között szerepel a múzeumok fejlesztése (22. szakasz), valamint hogy szintén 1982-ben elfogadták a kulturális örökség védelméről szóló törvényt, majd az év végén elfogadott VI. ötéves tervben külön fejezetet kaptak a „kulturális emlékek, múzeumok és könyvtárak".

Ezek a fejlemények a számokban is tükröződtek: 1978-ban 349, 1983-ban 467 múzeum volt Kínában; 1987-ben 827, 1990 pedig már 1013. A leggyorsabb bővülés 1984-ben történt, ebben az évben 151 új múzeum nyílt, vagyis átlagban két és fél naponta egy. [14] 1982-ben megalakult a Kínai Múzeumok Szövetsége (Zhongguo Bowuguan Xuehui). Korábban a KNK-ban nem volt ilyen szervezet. A szövetség célkitűzéseiben teljes újdonságként szerepelt a kínai múzeumok nemzetközi kapcsolatainak építése, és a szervezet már a megalakulása utáni évben belépett a Múzeumok Nemzetközi Tanácsába (ICOM). Ezzel megindult a kutatócsere és a nemzetközi együttműködés. A szövetség megalakulása óta kiadja a Kínai Múzeumi Értesítő (Zhongguo Bowuguan Tongxun) című havilapot, 1984 óta pedig a Kínai Múzeum (Zhongguo Bowuguan) című negyedéves folyóiratot.[15] Az 1980-as években a muzeológia számos egyetemen önálló szakká vált, és sok szakkönyv is megjelent. Mindezzel megteremtődtek a kínai muzeológia fórumai, nemzetközi kapcsolódási pontjai, intézményei.

Az újjáéledés után igazi lendületet a múzeumi fejlődés az 1990-es években kapott. Egyrészt ekkorra alakult ki az a középosztály, amelynek igénye is, pénze is volt a kulturális szolgáltatásokra. Ez azzal is együtt járt, hogy a múzeumok működésében megjelentek az üzleti elemek, amelyek korábban teljesen hiányoztak. Másrészt változott az állami hozzáállás is: míg a „reform és nyitás" korszak első felében a párt és az állam elsősorban a gazdasági fejlődésre koncentrált, az 1997-es XV. pártkongresszuson – a megelőző évek tendenciáit szentesítve – Csiang Cö-min elnök-pártfőtitkár meghirdette a „kínai sajátosságokkal rendelkező szocialista kultúra" fejlesztésének politikáját. Ez lényegében azt jelentette, hogy a vezetés elismerte a kultúrát az „össznemzeti erő" alkotóelemeként, vagyis a kultúrát olyan területnek nyilvánította, amely – az ekkoriban Kínában is divatba jövő „puha erő" elmélet jegyében – hozzájárulhat Kína nagyhatalommá válásához.[16] A múzeumok mint a kultúra nemzetközileg is eladható intézményei ezután fokozottabb állami figyelmet és támogatást kaptak, mind központi, mind helyi szinten. Ennek következtében a múzeumok száma tovább nőtt: 1997-ben 1274, 2007-ben már 1722 múzeumot tartottak nyilván. Ezek azonban csak a SACH-nál regisztrált intézmények, valójában sok múzeum nincs nyilvántartásba véve, így a múzeumok számát 2007-ben a SACH 2400-ra becsülte.

A pekingi Fővárosi Múzeum. [kép forrása]

Legfrissebb adatok szerint 2011 végén 3415 regisztrált múzeum volt Kínában.[17] A kormányzat célja, hogy múzeumi lefedettségben Kína elérje a fejlett országok átlagát, amit ők egy múzeum/200 ezer lakosban szabnak meg. Ez azt jelenti, hogy a következő években 6500-ra akarják növelni a múzeumok számát.[18] A központ Peking, a világ összes városa közül London után itt van a legtöbb múzeum.[19] A mennyiségi mellett az 1990-es évek második felétől minőségi változások is megfigyelhetők. Egyértelműen fokozódott az érdeklődés a kiállítás mint kulturális termék iránt, vagyis a műtárgyakon kívül az elrendezés, dizájn, értelmezés, „körítés" is fontos szempont lett.[20] Ennek jele, hogy 1997-től a SACH kétévente megrendezi Az Ország Tíz Legjobb Kiállítása versenyt, amelynek keretében szakmai-minőségi szempontból versenyeztetik az intézményeket. Ilyen megmérettetések korábban nem voltak, a múzeumokat méretbeli, mennyiségi szempontok, valamint a bennük őrzött műkincsek értéke alapján rangsorolták. 2008-ban állandó értékelési rendszert is bevezettek, a SACH azóta első, második és harmadik kategóriába sorolja a múzeumokat.

Természetesen az igazi változást nem ezek az állami intézkedések, hanem a közönség átalakulása jelentette: a jelentősebb kiállítások országos médiaeseménnyé váltak, divatos lett bizonyos kiállításokra járni. Szintén egyfajta minőségi változást testesítenek meg az új múzeumépületek: az utóbbi két évtizedben a régi szocreál építményeket felváltották a – gyakran nemzetközi vagy kínai sztárépítészek által tervezett – hipermodern vagy akár posztmodern épületek. A múzeumépületek túlmutatnak önmagukon: mind a külföld, mind a kínaiak felé jelképezik Kína – és a nekik helyet adó város – nagyságát, gazdagságát, gyors fejlődését.[21] A múzeumpolitika 2007 után tovább módosult. A KKP ekkor tartott XVII. kongresszusán Hu Csin-tao elnök-pártfőtitkár kijelentette, hogy az államnak garantálnia kell az „emberek alapvető kulturális jogainak és érdekeinek érvényesülését". Ez teljesen új megközelítés volt: korábban a kultúrához való hozzáférés jogáról nemigen esett szó. A változás a múzeumokra is hatással volt: 2008-ban Ven Csia-pao miniszterelnök bejelentette, hogy a következő év végéig minden állami múzeumba, emlékházba és nonprofit kiállítási központba kínai állampolgárok számára ingyenes lesz a belépés. 2009 végére végül 1447 múzeum állandó kiállítását lehetett ingyen megtekinteni, s az ilyen intézmények köre máig folyamatosan bővül. 2008–2009-ben összesen 820 millió látogatót regisztráltak az ingyenes kiállításokon, ekkor egy év alatt a múzeumlátogatók száma ötven százalékkal növekedett.[22] A SACH legfrissebb adatai szerint 2011 végéig a 3415 regisztrált múzeum közül 1804 tette ingyenessé a belépést. A múzeumok bevételkiesésének egy részét a központi kormány pótolja: a kínai pénzügyminisztérium adatai szerint 2008-ban 1,2 milliárd jüant, 2009–2010-ben pedig további 2–2 milliárd jüant juttattak az ingyenes belépést nyújtó intézményeknek.[23]

A fentiekben főleg a központi múzeumpolitika változásait tárgyaltuk. Valójában azonban ezek csak a fő kereteket és irányelveket adják meg, a kínai múzeumi élet korántsem uniformizált – sőt a jelenleginél sokkal színesebb nem is lehetne. Fenntartójukat tekintve a múzeumok többsége állami, de az adminisztráció különböző szintjei alá tartoznak. Néhány kiemelt intézményt közvetlenül a központi kormány valamelyik szerve felügyel; a többséget azonban a tartományi, megyei, járási, városi, települési népi kormányok kulturális szervei működtetik. Ez utóbbiak jelentős autonómiát élveznek, a döntések nagyrészt helyi szinten születnek – és a forrásokat is a helyi kormányoknak kell biztosítaniuk. Nem ritkák az állami–magán vegyes fenntartású múzeumok, ezeknél a helyi kormányzat és egy magáncég közösen fejleszt és működtet egy intézményt. Előfordul, hogy egy-egy állami kiállítóhelyet gyakorlatilag egy szponzor tart fenn, ezért beleszólhat a kiállítás tartalmába.[24] Az utóbbi időkben a magánmúzeumok is megszaporodtak: jellemzően egy-egy helyi újgazdag vállalkozó alapít múzeumot az általa összevásárolt műkincsek bemutatására.[25] 2009-ben a 3020 múzeumból 328 volt privát.[26] Az, hogy a múzeumok többsége helyi jellegű, azt is jelenti, hogy megjelennek benne a lokális sajátosságok, érdekek és identitások. A helyi kormányok versenyeznek is egymással: minden valamirevaló város igyekszik legalább egy hipermodern múzeumot építeni magának, lehetőleg a városközpontban, amellyel reprezentálja az adott hely nagyságát, gazdagságát, kultúráját – és a helyi vezetés tehetségét és elkötelezettségét a kultúra iránt. Ebben szerepet játszik a régiók közötti gazdasági verseny: egy-egy jelentős múzeum turisták sokaságát vonzhatja egy helységbe; másrészt az utóbbi években a helyi kádereket, akiket feletteseik korábban alapvetően a rájuk bízott terület GDP-növekedése alapján értékeltek, ma már régiójuk kulturális teljesítménye alapján is minősítik.[27]

A Sanghaj Múzeum. [kép forrása]

A „minél több, minél nagyobb, minél modernebb kulturális intézményt!" jellegű verseny egyaránt hozott sikereket és kudarcokat. Az előbbiek közé tartozik például az 1996-ban megnyitott új Sanghaj Múzeum, amely minden értékelés szerint az egyik legszínvonalasabb Kínában. A Sanghaj főterén a városi kormány által felépített, ősi kínai áldozati üstöt formázó modern épület, illetve a 120 ezer ősi kínai műtárgyat bemutató hatalmas állandó gyűjtemény – továbbá a benne rendszeresen megrendezett hazai és nemzetközi kortárs művészeti és egyéb kiállítások – a múzeumot a világ legnevesebb intézményeivel teszik egyenrangúvá.[28] Hasonlóan kvalitásos az 1991-ben Xi'anban, Kína egyik ősi fővárosában megnyílt Shaanxi Tartományi Történelmi Múzeum, Kína egyik legkiválóbb történeti kiállításával. Más jellegű, de szintén nemzetközileg is elismert intézmény a Nankingi Mészárlás Emlékcsarnoka, amely 1995-ben nyerte el végső formáját. Ez a múzeum szorosan követi a 20. századi népirtásokat bemutató emlékhelyek nemzetközi trendjeit; a 300 ezer polgári áldozattal járó 1937–38-as mészárlást bemutató intézmény egyszerre szolgálja a megdöbbentést, az emlékezést, a kiengesztelődést, a feldolgozást és a dokumentálást.

Országos jelentőségű, de alapvetően helyi intézmény a Fővárosi Múzeum. Ez eredetileg a félreeső pekingi Konfuciusz-templomban húzta meg magát, de a 2000-es évek elején a város vezetése úgy döntött, hogy reprezentatív high-tech épületet emeltet a számára. A hatalmas hipermodern épület 2006-ban nyitotta meg kapuit, és azóta az ország egyik legnépszerűbb múzeumává vált. Történeti anyagai mellett rendszeresen mutat be kínai és külföldi kortárs művészeti alkotásokat is.[29] A sikertelen helyi kezdeményezések legismertebb példája az Ordosz Múzeum. A sivatagi város kormánya 2005-ben határozta el, hogy az eddigi város határában felépít egy vadonatúj városrészt, benne egy gigantikus múzeummal. Az épületek el is készültek, ám a lakótelepekre nem költözött be senki, és a 2011-ben elkészült – sokak szerint a kortárs építészet remekművének számító – múzeumépület is üresen áll. Az elképesztő sebességű urbanizációs folyamatot tekintve azonban egyáltalán nem kizárható, hogy mind az új Ordosz, mind a múzeum idővel benépesül.

Az Ordosz múzeum. [kép forrása]

Az elmúlt évtized kínai múzeumi fejleményei között meg kell említenünk a jó ízlés szempontjából néha katasztrofális eredménnyel járó elüzletiesedést.[30] Minden kormányzati program dacára a múzeumok többsége – a kiemelt presztízsintézményeket leszámítva – állandó pénzhiánnyal küszködik, így rá van kényszerítve arra, hogy minél több látogatót vonzzon fizetős kiállításaira és üzleteibe. Emiatt sok intézmény a „komoly" kiállításai mellett – sőt olykor helyettük – afféle élményparkot épít, gyakran magánbefektetők közreműködésével. Ez azért is szükséges, mert a Kína-szerte gombamód szaporodó tematikus parkok elszívhatják a látogatókat a múzeumok elől. Így a hagyományos intézményekben is megjelennek a viasz- vagy műanyagfigurákból alkotott életképek, diorámák, a hatásvadász multimédiás show-k, a disneylandes elemek.[31]

A Hanghzou-i Képregény és Animáció Múzeum és pláza látványterve. [kép forrása]

Például a Zhejiang tartományi Shaoxingban, a nagy 20. századi író, Lu Xun szülővárosában van egy klasszikus Lu Xun-emlékház, az író életét kronologikusan bemutató hagyományos kiállítással; ugyanakkor a város szélén állami-magán együttműködéssel felépítették Luzhent, azt a fiktív kisvárost, amelyben Lu Xun novelláinak egy része játszódik. Itt a látogató a bejáratnál játékpénzt kap, amit a benti szuvenírboltokban elkölthet; odabenn bronzszobrok és beöltözött élő alakok jelenítik meg a Lu Xun-novellák szereplőit. Az Őrült emlékcsarnoka nevű épület – amely Az őrült naplója című híres elbeszélésre utal – elvileg a történet főszereplőjének fejében zajló szörnyűségeket jeleníti meg, gyakorlatilag afféle „félelem házaként" funkcionál, emberevő szörnyekkel, leomló plafonnal és egy őrültnek beöltöztetett robottal, aki különböző kérdésekre válaszol. A vállalkozás tiszteletbeli polgármestere egyébként – egészen 2011-es haláláig – Lu Xun fia volt.[32] Hasonló sorsra jutott Shandong tartomány Zibo városában Pu Songling 17–18. századi író emlékkertje. Itt eredetileg az író kunyhója és sírja állt, de az intézményt vállalattá alakították, amely a területet teljesen átépítette. Pu Songling elsősorban kísértethistóriáiról ismert, így az emlékkertet ma a rókatündér-tematika uralja. A kaput – a hagyományos oroszlánok helyett – kőrókák őrzik, a kertben rókaszobrok játszadoznak, az ajándéktárgyboltokban pedig a legkülönfélébb műanyag szellem- és rókatündér-figurák kaphatók. Az egyik újonnan felépített épületet afféle elvarázsolt kastélynak rendezték be, tele kísértetekkel.[33]

Zavarbaejtő tematika - a Kínai Szexmúzeum udvarán. [kép forrása]

Hasonló jelenségek múzeumok százaiban fordulnak elő. A kommercializálódás időnként műkincsromboláshoz vezet. 2000-ben nagy botrányt okozott, amikor a legfontosabb Konfuciusz-emlékhelyen, a Shandong tartományi Qufuban a helyi kormány és egy turisztikai cég által közösen alapított Kínai Konfuciusz Nemzetközi Turizmus Kft. emberei vízzel és drótkefével láttak neki az ősi sztélék, fatáblák és falfestmények megtisztításának, így készülve a mester 2550. születésnapjára. Az eset jelzi, hogy az állami ellenőrzés még a kiemelt műemlékek esetében is gyengül. Összességében a kínai múzeumi szférában – mint Kínában szinte minden területen – egyfajta torlódás figyelhető meg: együtt élnek az elmúlt száz év legkülönbözőbb korszakainak termékei. A három és fél ezer ma működő múzeum között megtalálhatók a császárkori épületekben elhelyezett klasszikus régiség- és kuriózumgyűjtemények; a köztársasági és népköztársasági kor forradalmi emlékhelyei; az ötvenes évek szocreál szemléletű, szovjet mintájú országos és helyi gyűjteményei; a nagyvárosok nemzetközi szintű, hipermodern galériái; a múzeumra alig emlékeztető tematikus parkok; a múzeumként is működő buddhista és taoista templomok és így tovább.

Gyakran előfordul, hogy egy kínai múzeumban úgy érzi az ember: itt megállt az idő valamikor az 1910-es, 20-as, 50-es, 70-es vagy a 80-as években; ugyanekkor az utca túloldalán emelt vadonatúj épületben megállapítja, hogy ennél modernebb múzeum sehol a világon nem létezik. Az összkép tehát rendkívül vegyes, ráadásul folyamatosan változik. Hónapok alatt új nagyvárosok nőnek ki a földből, gondosan megtervezett kulturális infrastruktúrával együtt; és ugyanilyen gyorsan tűnnek el évszázados épületek, intézmények egy-egy nagyberuházás, ingatlanfejlesztési projekt következtében. A tendenciák alapvetően biztatók: az ideológiai kontroll lazul, az általános szakmai színvonal egyértelműen emelkedik, a nemzetközi együttműködés területén pedig a kínai múzeumok hiperaktívak. Érdemes rájuk figyelni!

Nézd meg az összes képet itt

 
Történelmi torlódás – Régi és hipermodern múzeumok kavalkádja a mai Kínában nagyobb térképen való megjelenítése

Jegyzetek