Időről időre készülnek összeállítások a világ legfontosabbnak tartott múzeumairól. A legtöbb ilyen listán New York, Párizs és London kiállítási intézményei mellett állandó szereplő a mexikói Nemzeti Antropológiai és Történelmi Múzeum is – és nem véletlenül. Mexikóban több mint 1100 múzeum van; Mexikóváros büszkélkedhet a legtöbbel, de a főváros mellett három szövetségi államban – Mexikóban, Jaliscóban és Pueblában – is sok nemzeti titulust viselő intézmény található. Bár azért ez a magas szám kissé megtévesztő: egy felmérés szerint ugyanis a tárgyak bemutatásának módját, a tárolásukra szolgáló épületek sajátosságait illetően valójában alig több mint száz kiállítóhely felel meg a nemzetközi sztenderdeknek, tekinthető a klasszikus értelemben vett múzeumnak. Ugyanakkor a „szabálytalan” intézmények között is számos olyan van, amelyik rendkívül gazdag anyaggal rendelkezik.

A Museo Soumaya új épületének belső tere, benne a meglehetősen vegyes Carlos Slim Helú-gyűjteménnyel. Fotó: Iwan Baan

Az egykori mexikói nemzeti múzeum egyik terme 1890 körül; jobbra a legendás nagy azték naptárkő. Fotó: Abel Briquet/A. D. White Architectural Photographs, Cornell University Library
Fotó: Iwan Baan

Az első, a közönség számára is nyitott múzeumot 1790-ben avatták fel a mexikói főváros szívében – bár ekkoriban még nem Mexikóról, hanem a négy nagy spanyol gyarmat elsőként alapított alkirályságáról, Új Spanyolországról beszélhetünk. Az említett pionír intézmény, a Természettörténeti Múzeum (Museo de Historia Natural) Új Spanyolország flóráját és faunáját volt hivatva bemutatni, és elsősorban tudományos célokat szolgált.

Az első nemzeti múzeumi intézmény, a Mexikói Nemzeti Múzeum (Museo Nacional Mexicano) negyed századdal később, 1825-ben Guadalupe Viktóriának (eredeti nevén Miguel Fernández Félix), a Mexikói Köztársaság első elnökének rendelete nyomán jött létre, és törzsanyagát a Mexikói Királyi és Pápai Egyetem tulajdonába tartozó tárgyakból, illetve különböző magángyűjteményekből származó vegyes anyagból alakították ki. Tartalmazott ásatásokból előkerült darabokat, az ősi Mexikóra vonatkozó dokumentumokat, különböző tudományos anyagokat és művészi tárgyakat egyaránt. Először az egyetem területén kapott helyet, majd onnan I. Miksának, a Második Mexikói Császárság Habsburg-uralkodójának utasítására átköltöztették a Nemzeti Palota mellé, az Antigua Real Casa de Monedába, amely végül hivatalos székhelyévé vált. Az ezt követő évtizedek alatt a gyűjtemény folyamatosan bővült, és ez végül az intézmény kettéválásához vezetett. Így jött létre 1909-ben a Természettörténeti Múzeum (Museo de Historia Natural), valamint 1910-ben a Nemzeti Antropológiai, Történeti és Néprajzi Múzeum (Museo Nacional de Antropología, Historia y Etnografía).

A fővároson kívül először Morelia városában nyílt múzeum 1886-ban, ez a Michoacani Doktor Nicolás León Calderon Regionális Múzeum nevet kapta, majd még a 19. század folyamán egy sor másikat alapítottak Guadalajarában, Oaxacában, Méridában és Saltillóban is. A 20. század első évtizedére Mexikónak már 38 múzeuma volt. A folytatásban bekövetkező változásokat a szakértők egybehangzóan a múzeumalapítások robbanásaként emlegetik. Joggal, hiszen a múzeumok száma 2002-re a száz évvel korábbi 38-ról 1058-ra emelkedett, ami azt jelenti, hogy országos szinten évente több mint tíz múzeumot nyitottak meg. Ezek között mindenféle besorolású megtalálható: nemzeti, regionális és állami intézmények, köz- vagy magángyűjteményeknek helyet adó múzeumok, helyi jelentőségű kollekciók. Az állandó kiállítások keretében a legkülönbözőbb tematikákkal találkozhatunk a gyarmati idők művészetétől a 20. század tudományának vívmányait bemutató tárlatokon át a kortárs művészet különféle irányzatait és alkotóit felvonultató anyagokig.

Gyakran szentelnek kiállítóhelyeket kiemelkedő történelmi alakoknak; ilyenkor az adott régióhoz vagy városhoz köthető személy életének bemutatása köré szerveződik a kiállítás, mint például a közelebbi vagy távolabbi történelemből ismert Hidalgo, Morelos, Juárez vagy Madero esetében. Hasonló okokból létesültek múzeumok a hadvezetésben, különféle ütközetekben, csatákban kitüntetett szerepet játszó személyek szülőházában vagy annak helyén is, mint amilyenek például az Emiliano Zapata vagy Francisco Villa tábornokok szülőhelyén alapítottak Anenecuilcóban, illetve La Coyotadában. De Mexikó nemcsak tábornokaira és államférfiaira, hanem költőire, íróira és képzőművészeire is emlékezik múzeumokkal. Például a Zacatecas szövetségi állambeli Jerezben látható a híres költemény, a La Suava patria eredeti kézirata, amelyet szerzője, Ramón López Velarde 1921-ben, a halála előtt néhány hónappal írt. Ugyanitt megtekinthető a költő néhány más kézirata, valamint egykor birtokolt könyvei és személyes tárgyai is. Az a fővárosi épület pedig, ahol a Zacatecasból származó költő tüdőgyulladásban elhunyt, ma Casa de Poeta (A Költő Háza) néven kulturális központként működik.

Számos hely viseli valamelyik kiemelkedő mexikói képzőművész nevét. Van múzeuma többek között Diego Riverának, Frida Kahlónak, Rufino Tamayónak, José Clemente Orozcónak, José Luis Cuevasnak, Manuel Felguéreznek, Francisco Toledónak vagy David Alfaro Siqueirosnak. A legutolsóként említett művész egyetlen munkája köré például egy teljes multifunkcionális központot hoztak létre Mexikóvárosban (Poliforum Cultural Siquieros), amelynek legyezőszerűen szabdalt, kívülről is színes murális munkákkal díszített épülete közvetlenül a World Trade Center Mexico mellett található (építész: Rossell de la Lama). Siquieros műve, a La Marcha de la Humanidad (Az Emberiség Menete) teljesen kitölti a felső szinten található egyetlen óriási termet (Foro Universal), a falakon kívül a boltozatos mennyezetet is beborítva. A háromdimenziós murális mű a világ legnagyobb ilyen jellegű alkotásának számít; a felülete 2400 négyzetméter. A Poliforum létrejöttében a mexikói állampolgárságot szerző, spanyol származású vállalkozónak és mecénásnak, Manuel Suarez y Suareznek annak idején döntő szerepe volt. A helyet 1971-ben nyitották meg a nagyközönség előtt, és a mai napig privát intézményként működik.

Mecénások és általuk finanszírozott művészeti helyek a közelmúltban is születtek: a világ egyik leggazdagabb emberének tartott Carlos Slim Helú Mexikóban él, és alapítványán keresztül egy vitatott ízlésű és összetételű, de kétségkívül nagy értéket képviselő gyűjteményt (66 ezer műtárgyat) helyezett el egy két épülettel is rendelkező múzeumában, amelyet elhunyt felesége után Museo Soumayának nevezett el. A mecénás által fenntartott két épület közül a közelmúltban (2011-ben) felavatott múzeum a híresebb: merész és modern megjelenésű épületszobor, tervezője a mexikói Fernando Romero (aki egyébként a mecénás veje).

És még egy kicsit a művészeti ágaknál és műfajoknál maradva: jó, ha tudjuk, hogy Mexikóban szakosodott múzeumokban tanulmányozhatjuk a miniatúrákat, a karikatúrát, a viaszfigurákat, a nemesfémművességet; a hangszerek közül pedig a marimbát (Chiapasban), a gitárt (Parachóban, Michoacán államban), és a Yucatán félsziget dalait (Méridában).

Legalább húsz múzeum létezik országszerte a különféle ásványok és a bányászat témakörében is; ebből a szempontból Zacatecas, Guanajuato, Pachuca, Taxco, Querétaro és San Luis Potosí játszott fontos szerepet a koloniális időszak (1521–1821) idején. Hasonlóan nagy számú múzeum témája a vasúti közlekedés, például Aguascalientes, Veracruz, San Luis, Tlaxcala és Puebla városokban található ilyen gyűjtemény. Vannak múzeumai a különböző tudományágaknak, így a matematikának, a fizikának, az asztronómiának, a geológiának, a biológia történetének, az állat- és növénytannak, az etnobotanikának, a hagyományos orvoslásnak, a fegyvereknek, a gasztronómiának, a filmművészetnek, a távközlésnek és a legújabb idők telekommunikációs üzletágainak is.

És persze nem maradhat ki a sorból paleontológia, az anatómia, az állati patológia, a repülés és az autózás sem; csak az utóbbinál maradva: gépkocsikra szakosodott gyűjteményeket a zacatecasbeli Guadalupéban, Pueblában és persze Mexikóvárosban is találhatunk.

Kapott múzeumot néhány ásványi anyag: a jáde, a borostyánkő, az üveg (például Monterrey-ben); továbbá néhány fontosnak tartott termény: például a kukorica, a kávé, a csili, a tequila, a mezcal, a sör és az almabor is (San Pedro Cholulában). Talán ennyiből is látható, hogy Mexikóban a megszokott múzeumtípusokon túl egész sajátosakkal is lehet találkozni. Lehet, hogy furcsa „vegyes felvágottnak” tűnik a következő felsorolás, mindazonáltal a többi között ezeknek a tárgycsoportoknak, tevékenységeknek és fogalmaknak is van múzeuma Mexikóban: lovaglás, fazekasság, maszkművészet, tűzoltás, akvarellek, játékszerek, kártyavetés, fűzős cipők (!). A furcsaságok világánál maradva végezetül még néhány terület, amelynek bemutatására múzeumot hoztak létre: faanyag (Museo Casa de la Madera, Tenango del Aire-ben ), szex (Museo del Sexo, Mexikóvárosban), múmiák (például a Museo de Las Momias, Guanajuatóban); halottak (Museo de la Muerte, San Juan del Ríóban). Az etnikumok és vallások közül pedig a zsidóságnak és az afrikai vérkeveredésnek vannak látogatható gyűjteményei.

A múzeumok Mexikóban a turizmus szempontjából is fontos vonzerőt képviselnek. A látogatóbarát körülmények megteremtése fontos szempont, és számos különleges esemény szervezésével is igyekeznek a múzeumok népszerűségét növelni. Csak két példa a fővárosból: ez év július közepén zajlott le a második „múzeumi vásár” (2da Feria de Museos) Mexikóváros Coyoacan nevű kerületében, amelyen a több mint 160 fővárosi múzeum közül 27 vett részt. Ezen a múzeumokat népszerűsítő vásáron a részt vevő intézmények érdeklődési és gyűjtőköre olyan széles skálán mozgott, aminek az egyik végén mondjuk a Museo del Templo Mayor van (azaz a Mexikóváros közepén található régészeti ásatás, illetve az ott feltárt templom köré szerveződő, részben szabadtéri múzeum), a másikon pedig mondjuk a Museo del Ejército y la Fuerza Aérea (azaz a hadseregnek és a légierőnek szentelt kiállítóhely). A vásár három napja alatt csökkentett árú belépődíjjal és különbuszokkal voltak látogathatók bizonyos intézmények, a többi között a Museo Frida Kahlo Casa Azul (a híres Kék Ház, Frida Kahlo egykori otthona); a Museo del Juguete Antiguo Mexicano (az antik játékszereket bemutató múzeum), a Culturas Populares del Centro Histórico (azaz a kézműves és népművészeti tárgyakra specializálódott belvárosi kiállítóhely) vagy a Fonoteca Nacional (a Nemzeti Hangarchívum). A másik rendszeresen ismétlődő eseményt, a Múzeumok Éjszakáját nemcsak évente egy alkalommal, hanem minden egyes hónap utolsó szerdáján megrendezik; ilyenkor este hét és tíz óra között speciális programokkal várják az érdeklődőket.

Nincs könnyű dolgunk, ha Mexikó legfontosabb múzeumaiból szeretnénk összeállítani egy „short listet”. Kiindulásként talán támaszkodhatunk arra, ami a Google Art Projekt keretében, azaz a virtuálisan bejárható világhírű múzeumok site-ján látható, mert az ott szereplő négy mexikói kiállítóhely kétségkívül a leglátogatottabb és -emblematikusabb mexikói kulturális intézmények közé tartozik. Ezek a Museo Nacional de Antropología e Historia, a Museo Nacional de Arte (Munal), a Museo Frida Kahlo, valamint a Museo Dolores Olmedo.

A Museo Nacional de Antropología, Historia y Etnografía új mexikóvárosi épületét 1964-ben adták át. Fotó/forrás: Roger Violet/Europress

A Museo Nacional de Antropología e Historía (Nemzeti Antropológiai és Történelmi Múzeum) abszolút sztármúzeumnak számít. A monumentális épület a főváros egy grandiózus, széles utakkal és parkos-erdős területtel tagolt részében, a Bosque de Chapultepecben található. Létrejöttében a legfontosabb szerepet az az igény játszotta, hogy méltó helyen őrizhessék és mutathassák be Mexikó prehistorikus, illetve prehispán időszakának legértékesebb tárgyi emlékeit. Az intézmény nyitásának éve 1964 volt, a látványos épületet (építészek: Pedro Ramírez Vázquez, Jorge Campuzano és Rafael Mijares) természetesen az akkori államelnök, Adolfo López Mateos avatta fel. A gyűjtemény több, korábban különböző helyen őrzött anyag összevonásából keletkezett, több korszak és kultúra (elsősorban a maja és az azték) archeológiai-tárgyi emlékei tekinthetők meg itt. Az állandóan látogatható termek mellett időszakos kiállításokat is rendeznek, ezek keretében a világ legjobb hasonló jellegű múzeumaiból származó anyagokat mutatják be.

Nincs ugyan rajta a Google Art Projekt „térképén”, de szakértők szerint „kihagyhatatlan” múzeumnak számít a Museo Universitario de Arte Contemporáneo (MUAC), amely Mexikóvárosban az egyetemi város területén fekszik. Az épület a maga grandiózus, letisztult formáival, üveg és beton falaival, világos és nagy, 3300 négyzetméternyi belső tereivel ideális „white cube”-nak tűnik (építész: Teodoro González de León). nevéhez illően kortárs képzőművészeti alkotásokat szoktak itt bemutatni, és a kurátorok kifejezetten előnyben részesítik a nyugtalanító, nehezen befogadható, polémiát generáló projekteket. Naprakész kortárs intézményként működik: az itt bemutatható alkotók alsó születési korhatára 1952. Néhány éve belekezdtek egy sajátos gyűjtemény építésébe is, amihez a „nyersanyagot” a múzeumot körülölelő egyetemi campus biztosítja. A lenyűgöző méretű egyetemi városban rendszeresen válnak feleslegessé dolgok, amelyeket tulajdonosaik kidobnának. A MUAC egy speciális projekt keretében ezeknek az egyébként megsemmisítésre váró tárgyaknak a műtárgyakká alakítására kér fel képzőművészeket.

További „megkerülhetetlen” fővárosi múzeum a Museo Nacional de Arte, a mexikói képzőművészet javát bemutató nemzeti intézmény a belváros szívében. A historizáló palotaépületbe – amelyet az olasz Silvio Contri tervei lapján építettek – 1982-ben költözött be a múzeum. Más óriáskollekciókhoz hasonlóan az itteni anyag is több, korábban különböző helyeken őrzött gyűjtemény összevonásából állt össze, és mióta ebben az épületben van, több átalakítást, átcsoportosítást is megélt már. A nemzetközi kitekintés mellett elsősorban a mexikói művészet fejlődésének bemutatására koncentrálnak a 16. századtól a 20. század közepéig. Az állandó kiállítást három részre osztották. Az elsőben (1550–1821: A Nyugat asszimilációja) a festészet amerikai fejlődését, illetve a híres mexikóvárosi művészképző, az Academia de San Carlos születését követheti végig a látogató. A második rész (1810–1910: Egy nemzet építése) a mexikói államiság megszületése és a művészeten keresztül való identitásképzés köré szerveződött; míg a harmadik (1910–1955: A modern Mexikó képzőművészeti stratégiái) a mexikói forradalom időszakától a nagy muralisták megjelenéséig tart.

Ami a fővároson kívüli múzeumokat illeti, ott is óriási a választék a kiemelt jelentőségű, rendkívül gazdag anyagot őrző kiállítóhelyekből, olyannyira, hogy szinte lehetetlen is fontossági sorrendet felállítani közöttük. Mégis – bár a sor természetesen ízléstől és érdeklődéstől függően gyakorlatilag bármeddig folytatható –, több egybehangzó vélemény szerint is a következő múzeumok tartoznak a legérdekesebbek közé: a Museo Nacional del Virreinato (Tepozotlán); a Museo de la Fotografía (Pachuca); a Museo Hospicio Cabañas (Guadalajara); a Museo de Historia Mexicana (Monterrey); a Museo de Arte Contemporáneo (Marco, ugyancsak Monterrey-ben); a Museo Amparo (Puebla), a Museo Arqueológico (Palenque) és a Museo del Desierto (Saltillo). Az utóbbi kettőről – úgy is, mint az ország kvázi két végében, két homlokegyenest különböző klimatikus és kulturális körülmények között keletkezett „kutatási anyagot” bemutató helyéről – röviden a következőket érdemes tudni.

Mexikó legdélebbi szövetségi államának, Chapasnak az északnyugati részén, jellegzetesen trópusi klímájú helyen, az őserdő szélén található a maga nemében egyedülálló Palenque városa, és azon belül is a Museo Arqueológico, amelynek anyaga az itt felfedezett, és a mai napig csak részben ismertté vált ősi maja város romjai közül előkerült legértékesebb tárgyakból áll. A mintegy 15 négyzetkilométernyi romváros eredeti neve nem ismert, a ma használatosat a spanyol hódítás idején kapta. Számos lélegzetállító épületcsoport található itt, amelyeket egymással és a természettel is összehangolva építettek fel. A múzeumban őrzött darabok – szertartásokhoz használt eszközök, kagyló-, jáde- és obszidiántárgyak, hieroglifák, faragványok – száma a jövőben valószínűleg jelentősen emelkedni fog (most háromszáz körül van), hiszen idáig a területnek becslések szerint maximum csak a tíz százalékát tárták fel.

Földrajzilag (és klimatikusan is) pont az ellenkező irányban, északon, Coahuila szövetségi állam Saltillo városában található a Museo del Desierto, a Sivatag Múzeuma, amely külső megjelenését, a bemutatott anyag minőségét és annak tálalását illetően, valamint az alapításához és a fenntartásához szükséges pénzforrások innovatív megtalálása tekintetében is egyike a legjobb mexikói múzeumi példáknak. Az intézmény és a benne lévő kiállítások bejárásával akár egy teljes napot is el lehet tölteni anélkül, hogy eltompulnánk, mert a muzeológusok a látogató intellektusán túl az összes érzékére – látás, hallás, tapintás – kívánnak hatni az anyag bemutatása során. A négy pavilont, két belső udvart, előteret és további kiegészítő területeket magába foglaló múzeumban a sivatag témáját interdiszciplináris módon közelítik meg; amit látunk, az a paleontológia, a geológia, a biológia, a szociológia, a történelem és a művészet témakörébe egyaránt tartozhat. Az élő növények és állatok megfigyelésén túl különböző műhelyek, speciális programok és épített élményparkok fogadják az érdeklődőt.

A Museo Soumaya 2011-ben átadott második épülete, amelyet Fernando Romero tervezett apósa, a világ leggazdagabb embere, Carlos Slim Helú 66 ezer műtárgyat számláló gyűjteménye számára. A múzeumban – amelyet a gyűjtő elhunyt feleségéről nevezett el – látható Slim Helú Rodin-kollekciója is, amely a szobrász nevét viselő párizsi múzeum után a második legnagyobb a világon
Fotó: Iwan Baan

Egy akkora országban, mint Mexikó, a múzeumi intézményrendszer és infrastruktúra fenntartása során óhatatlanul számos gond merülhet fel, különösen abban az esetben, ha a politikai-gazdasági stabilitás nem állandó és nem problémamentes. Ezért végezetül álljon itt néhány gondolat a múzeumokkal kapcsolatos problémákról. Ehhez idézzük egy fiatal mexikói szakértő, Cuauhtémoc Medina meglátásait. A művészetkritikus, egyúttal az idei Manifesta (a minden alkalommal más és más országban megrendezett rangos pánregionális európai kortárs vizuális biennále) vezető kurátora egy mexikói napilapnak nemrég adott interjúban a mexikói múzeumok helyzetéről, problémáiról beszélt.

Érdemes ide idézni a nemzetközi szaktekintélynek számító fiatalember véleményét, különösen azért, mert az a tény, hogy a néhány hete lezajlott mexikói parlamenti és elnökválasztás eredményeként a tizenkét éve kormányon levő jobbközép pártnak tartott PAN át kell adja a kormányrudat a régi-új győztesnek, a jobboldali PRI-nek, Medina szavainak különös aktualitást ad. Hogy az előre láthatóan fél évig is elnyúló kormányváltásnak milyen hatása lesz a kulturális szféra irányítására, az csak a jövőben dől majd el, de a szakember a múzeumok működését illetően néhány olyan, régóta meglévő és akuttá vált hiányosságra hívja fel a figyelmet, amire a jövőben mindenképpen megoldást kellene találni; de emellett ugyanakkor megemlít jó néhány pozitív fejleményt is, amelyekről azt gondolja, hogy érdemesek a megőrzésre és a továbbfejlesztésre.

Medina szerint a teljes mexikói kulturális intézményrendszer – beleértve a múzeumokat is – reformra szorul; és ez a most várható politikai változásoktól függetlenül is így van. Azt állítja, a miniszteriális gondnokság nem egy esetben inkább akadályt, mint előnyt jelent az adott intézmények életében. A jelenlegi helyett olyan, szakmai autonómián alapuló kereteket látna ideálisnak, amelyek között az országban bizonyos állami egyetemek működnek, mint például az Universidad Nacional Autónoma de México (UNAM). Régóta esedékes a jogi és strukturális keretek megteremtése, illetve a már meglévők reformja. A múzeumok túlnyomó többségének nem megfelelő jogi státusa jelentős akadály számukra az állami (és esetenként az azon kívüli) forrásokhoz való hozzájutásban. A pénz sok esetben különböző elosztó csúcsszerveken keresztül (mint amilyen például az Instituto Nacional de Bellas Artes) jut el az egyes kiállítóhelyekhez. Az intézményeknek a sajtóval való kapcsolata sem mindig problémamentes és professzionális; az ideális az lenne, ha az újságírók egyenrangú partnerként való kezelése lenne a kizárólagos gyakorlat az üzenetvivőnek tekintett sajtómunkás szerepkörébe való kényszerítés helyett. Utalva a választások utáni helyzetre, Medina hangsúlyozza, hogy a szakmai munkának nem a politikai változások hatéves periódusait szorosan követve, a politikai változások által befolyásolva és meghatározva kellene folynia, hanem attól függetlenül, a saját ritmusában.

A jelenlegi gyakorlat következménye ugyanis az, hogy az igazgatói leváltások háttere átláthatatlan, illetve a vezetői kinevezések szerződéseiben nem szerepelnek olyan időhatárok, amelyek lehetővé tennék a pozíciók betöltői számára a tervezést. Pozitívumként a mexikóvárosi múzeumi vásárlások néhány éve erőre kapott gyakorlatát említi, kifejtve, hogy bár például a húsz évvel ezelőtti katasztrofális helyzethez képest sok pozitív lépés történt a múzeumok gyűjteményeinek bővítését illetően, de még jobb lenne, ha az eddigi, esetleges és alkalmi beszerzések helyett meghatározott és fix költségvetési összeg lenne biztosítva erre a célra. A magyar múzeumi helyzetet ismerő olvasó bizonyára egyetért Medina szavaival, vagyis hogy a kiszámítható politikai-gazdasági környezetre minden értékes múzeumi hálózattal rendelkező országnak szüksége lenne.