Kónya Gáspár írása

Civilizáció által még érintetlen természet, ahol megismerhető a félig – vagy tán egészen – nomád lakosság életmódja, köztük átélhető kalandokkal, a maga nyers valójában tapasztalva meg a táj… Brazília egyik legkülönállóbb vidéke… Ilyen reklámszlogenekkel lehetne kedvcsinálóként beharangozni az itt bemutatásra kerülő Marajó szigetét. Brazília 8,5 millió négyzetkilométeres területén szinte észrevétlen marad az Amazonas torkolatában elhelyezkedő, csekély 50.000 négyzetkilométeres, tehát megközelítőleg Svájc nagyságú sziget. A világ legnagyobb, édevíz határolta szigetének számít Marajó, még akkor is, ha keleti végét az Atlanti-óceán zárja le, hiszen a világ legnagyobb vízhozamú folyójának számító Amazonas 200-300 kilométer mélységben édesíti meg itt az óceán vizét. Ismerjük meg közelebbről!

Egy különálló világról van szó, nem csupán éghajlati és vízrajzi körülményei miatt, hanem az élővilág és a mindezekből következő emberi alkalmazkodás következtében is. Részben valószínűleg ennek az elszigeteltségnek köszönhető, hogy itt fejlődött ki a brazil területen legszámottevőbb indián kultúra,  az ún. marajoara, amely - bár messze nem érte el az azték, maja vagy inka kultúra és államfejlettség fokát, illetve azok látványos kőépítményeihez hasonlókat sem hagyott hátra - kulturális hagyatékát illetően brazil földön messze a legjelentősebb prekolumbián kultúrának számít. Anyagi kultúrája viszonylag magas fokát kő hiányában kerámiái bizonyítják. Geometrikus mintázatú cseréptárgyaival és a tesó névre hallgató, hosszú mesterséges dombjaival – melyek feltehetőleg rituális temetkezőhelyül szolgálhattak, napjainkban pedig leginkább hajdan volt településeik határait jelzik – a marajoara kultúra tárgyi emlékei ma is vonzanak régészt, amatőr műkedvelőt és sírrablót egyaránt, hátha nekik is kijut cserépfazékból, ivóedényből, szoborból, urnából vagy díszes tálból. Az i.sz. 400 és 600 közt virágkorát élt kultúra tárgyi emlékeinek többsége magánszemélyek birtokában van, így mennyiségének és jelentőségének felbecsülése is még várat magára.

Napjainkban Marajó szigete főleg más okból vonz látogatókat. Éghajlata az évnek csupán egy bizonyos részében élvezhető, hiszen januártól júniusig több mint esős, a fél év alatt lezúduló 2300 mm csapadék mindennapos bőrigázásról gondoskodik, így a sziget főleg nyugati részének mocsaras területe ekkor teljesen felázik, járhatatlan, következésképp ebben az időszakban idelátogatni is értelmetlen. Mindezt az év második felére jellemző közel 60 mm eső (jobban mondva tehát annak hiánya) kompenzálja, és egyúttal gyakorlatilag a földet is kiszárítja. A táj is ennek megfelelően az esős évszak mélyzöldje és a száraz évszak aszott barnája közt váltakozik. E végletes éghajlati viszony sajátos lakója a bivaly, amelyből közel félmillió él a szigeten. A legenda szerint a 19. század végén egy Indiából érkező hajó a közelben hajótörést szenvedett, és a partot érő bivalyok idővel hihetetlen módon elszaporodtak. Olyannyira, hogy példának okáért a brazil nemzeti ételnek számító feijoada – magyarán rizseshús jó sok fekete babbal – helyi változatát is mutatis mutandis bivalyhúsból készítik. A brazilok sóletjének is nevezhető feijoada ínycsiklandó varázsa és magyaros ételekhez szokott fogyasztó számára is élvezete abban rejlik, hogy különféle húsokat, kolbászt és szalonnadarabokat főznek bele. A „feijoada à la Marajó” valamivel egyszerűbb étel, hiszen babfőzelékről van szó, napon szárított bivalyhússal. Persze itt ez is ünnepi éteknek számít, az egyszerű pásztor/cowboy - errefelé vaqueiro - hétköznapokon csak hús nélküli, üres főzeléket eszik, miközben a kenyeret a rizs helyettesíti. Emellett a bivaly tejét, sajtját is megbecsülik, és nem utolsó sorban hátas állatként is hasznosítják a mindennapokban.

Ez a kép egyúttal a vaqueirot ábrázolja, a számtalan és a szigetre - pár várost leszámítva – oly jellemző gazdaságok (fazenda, illetve rancho) lakóját. Ő caboclo, tehát indián és fehér ember keveréke. Brazília leglustább emberének tartják, még más környék pásztoránál is lajhárabb természetűnek, hiszen mi ösztönözné a munkára? A gazdájától megkapja a legszükségesebb élelmiszert, csak meg kell főznie. Az állatokkal sincs különösebb gondja, azok napközben békésen ellegelésznek. A pénzét, ha lenne, hiába költené motorkerékpárra vagy autóra, hiszen utak hiányában mindez haszontalanság (több a bicikli, mint az autó, és bivalyból mindennél több van). A vaqueirók jó része nem tud írni és olvasni, így könyv és újság ide nem jut el. Háztartási gépekhez, hűtőszekrényhez elektromos áram kellene, így legfeljebb a táskarádió bömböl egész nap. A vaqueiro anyagi helyzetét mi sem jelzi jobban, hogy – ahogy a kép is tanúskodik róla - a bivalyt is mezítláb üli meg.

Az viszont már még meglepőbb, hogy nem csak a helyi pásztorlegények, hanem a rendfenntartó erők is bivalyháton közlekednek. A helyi rendőrség is több tucat bivalyt foglalkoztat állományi tagként. A magyarázat egyszerű: mocsaras, ingoványos terepen a bivaly oda is eljut, ahová más jármű már nem lenne képes.

A bivalyon kívül az egész sziget hihetetlen állatvilága idegenforgalmi attrakciónak számít: majmok, levitézlett búsképű lovagra emlékeztető tatuk, koati névre is hallgató ormányos medvék, vízidisznók avagy capivarák, pekarik...

Ezen túl Marajó ma is a legtöbb kajmán élőhelyeként ismert. Hogy mire jó egy kajmán? Például kevésbé szagos és csontmentes farka fogyasztható, ínyencfalatnak számít.

A vad mocsárvilág kitűnő menedékhely a kajmánok számára, és nagy szaporaságuk eddig ellensúlyozta a vadászat okozta veszteségeiket. Hogy miben különbözik a Brazíliában jacaré névre hallgató kajmán a krokodiltól? A kajmán rövidebb, - egyes alfajok kifejlett példányai így is elérhetik a 4-5 métert - laposabb és szélesebb fejű. A főbb különbséghez azonban közelebb kell menni, ezért a látogatók többsége inkább a tudatlanságot választja; közelről mindenesetre észrevehetjük, hogy a kajmán szája rendesen zár, fogai nem látszódnak, miközben egy tisztességes krokodil alsó metszőfogai mindig kikandikálnak.

Kígyók, irgalmatlan mennyiségű hangya, tűzbogarak a kellemetlenebb lakói a szigetnek. Főleg hangyából van rengeteg, az 1-2 milliméterestől egészen a 3 cm hosszúig. Talajban vagy odvas fákban laknak, földön vagy fiatalabb fák derekán is létrehozhatnak agyagból gömb alakú bolyt. Talán a magasabb fák ágairól, függönyszerűen, egy-két méter hosszúságban lelógó hangyavárak a legérdekesebbek, a barlangokban található cseppkő drapériához hasonlatosak. Elég késsel egy kis sebet ejteni a felületükön, a pikkelyek alól parányi vörös hangyák sokasága tódul elő.

A bivalyon túl értelemszerűen a canoa névre hallgató csónak népszerű közlekedési eszköz, melynek sajátossága, hogy az itteni vízfolyások sekély volta miatt nem evezővel, hanem víz fenekére nyomott rúddal taszítanak.

A környék talán legnagyobb látványossága az ún. pororoca, az Amazonas torkolatában keletkező dagályhullám. Leghangsúlyosabban minden év márciusában, teliholdkor az óceán felnyomul az Amazonas folyón, akár több száz kilométer mélyen is, esetenként közel négy méteres hullámokat hoz létre, 30 km/h óra sebességgel is száguldhat, ami kifinomult szörfözők számára kifejezett ínyencség (és a szokásosnál is veszélyesebb, hiszen a víz teljes fákat, hatalmas törmelékanyagot, kígyót, piranhákat, kenukat is ugyanúgy magával sodor). 

Az óceánon szörföző örülhet, ha egy percig meglovagolja a hullámokat. A pororocán lovaglás csúcsa a fél órát is meghaladja. Maga a pororoca indián szó és a jelenség elnyújtott mennydörgésszerű hangjára utal, amely a jelenséget akár fél órával is megelőzheti.

Érintetlen természet, annak minden bajával és bájával. De mindenképpen felejthetetlen élmény mindazok számára, akik élnek a kevesek számára fennálló lehetőséggel, és idelátogatnak…