Igaz Levente

A szerző szerint: "Az alábbiakban nem célunk a 2011 februárjában a diktátor rendszere ellen kirobbant (kirobbantott?) felkelés okait, magyarázatát boncolgatni. Ehelyett inkább az előzőekben hosszú ideig a külvilágtól elzárkózott, az ezredes által kétség kívül vaskézzel vezetett Líbia nem kevésbé érdekes belső viszonyaival foglalkozunk." Folytatása következik...

Utcai árusok Benghaziban. AP Photo/Rodrigo Abd [klikk a képre]

Tavaly októberben véres háború után dicstelen véget ért egy 42 évvel ezelőtt kezdődött észak-afrikai rezsim, amelyet egy többarcú, ellentmondásos vezető, a sokak szemében emblematikus Moamer al-Kadhafi ezredes neve fémjelez. A turistaként a rendszer 2005-ös enyhülése után elsőként Libiába látogató külföldinek Kadhafi rezsimjéből az előzetes információk után néhány jel mindenképpen feltűnt, ami az olajból meggazdagodott ország diktatórikus berendezkedésére utalt. Ilyen volt az 5 főnél nagyobb csoportokat kötelezően kisérő turistarendőr tevékenysége (rendszeresen jelentett, lefényképezte a csoport minden tagját), a gyakori ellenőrzőposztok, a nem megváltoztatható útvonal, továbbá a helyiek, elsősorban is a líbiai helyi csoportvezetők elzárkózása az ezredessel, illetve Líbia elmúlt évtizedeinek homályos pontjairól feltett kérdések megválaszolásától, ide értve a Lockerbie-i katasztrófát, vagy a bolgár ápolónők hosszú éveken át húzódó kálváriáját a bengázi kórházban bekövetkezett tömeges AIDS-fertőzést követően.

Líbia. Az országgal azonosított görög istennő neve az óegyiptomi rebu [rbw] helynévből eredeztethető. Tüntető 2011 februárjában, Bengházi. AFP photo/Patrick Baz

Az alábbiakban nem célunk a 2011 februárjában a diktátor rendszere ellen kirobbant (kirobbantott?) felkelés okait, magyarázatát boncolgatni. Ehelyett inkább az előzőekben hosszú ideig a külvilágtól elzárkózott, az ezredes által kétség kívül vaskézzel vezetett Líbia nem kevésbé érdekes belső viszonyaival foglalkozunk, azzal a Líbiával, amelyik alig néhány éve kezdte meg a nyitás, a szerencsés szemtanúk (köztük az Agra három csoportja) számára sem mindig problémamentes folyamatát, amelyet máris elsöpört az „arab tavasznak" elnevezett eseménysor líbiai fejezete. Annál is inkább tesszük ezt, mert az ország berber, arabizált berber és egyéb törzseinek, illetve etnikai csoportjainak egymással és a külvilággal való viszonya Líbia régebbi és közelmúltját egyaránt nagyban meghatározta és úgy tűnik, hogy a Kadhafi utáni új korszaknak is megkerülhetetlen tényezője lesz. Megjegyezzük, a cikkben hozott népesedési adatok évről-évre változtak Kadhafi regnálása alatt is. A polgárháború és a menekülthullám pedig mindent felforgatott Líbiában e téren is. Ezek tehát a 2011-es események előtti lehetséges állapotokat tükrözik.

A modernkori líbiai etnikai viszonyok megismeréséhez és megértéséhez jó, ha egy kis történelmi áttekintést teszünk. Ehhez akár a XI. század közepéig is érdemes visszamennünk az időben. Az arabok ugyan már jóval korábban, a VII. század közepére meghódították Líbiát, ez a térnyerés azonban hatalmi szempontból csak a partvidékre koncentrálódott, valahogy úgy, mint korábban, a római és a bizánci időkben. Az iszlám mindemellett – fontos különbségként az előzőekkel összevetve – nagyon komolyan átformálta a helyi kultúrát. A legrégebbi azonosítható észak-afrikai őslakos nép, a berber ugyanis viszonylag hamar átvette Mohamed próféta vallását.

Imádkozó berber asszony. Benghazi, 2011 Május 20. Saeed Khan/AFP/Getty Images

Egyúttal azonban olyan sajátos, helyi arculatot adott neki az idők során, ami napjainkig jól elkülöníthető a muszlim világon belül és a maghrebi (azaz arabul nyugati) jelzővel szokás illetni. A Maghreb kultúrrégiójának határa éppen a mai Líbia területén húzódik, nem véletlenül az utolsó jelentősebb berberlakta terület, Nyugat-Líbia, közelebbről a Nafusa-hegység tájékán. (Tripolitánia). Ez a partvidéken sokáig nem is annyira arab, mint inkább mediterrán arculat a Banu Hilal törzs vezetésével Felső-Egyiptom területéről kiinduló nyugati irányú beduin, azaz sivatagi nomád arab invázió, az eredeti berber lakosság visszaszorulását, illetve csaknem teljes arabizálódását eredményezte. Nem mellesleg mélyreható gazdasági változásokat hozott a teljes észak-afrikai térségben, az addig működő rendszereket szétzilálva, a régió stagnálását idézte elő, ellentétben a Földközi-tenger északi partjával, ahol éppen ekkortól tapasztalunk látványos fejlődést.

Abu Zaíd al-Hilali, a sivatagi nomád invázió egyik vezetője; alakját a  Taghribat Bani Hilal eposz mitizálta  

A törzsi viszonyok felbomlása, de legalábbis átalakulása tehát már a középkorban megkezdődött. Olyan folyamat volt ez, amelyik a külvilágtól évszázadokig elzártan zajlott. Ám egyik döntő, s lehet, hogy épp az utolsó fejezete, éppen a Kadhafi-rezsim által végrehajtott erőltetett modernizációval vette kezdetét. A több mint négy évtizedes diktatúra alatt tény, hogy a líbiaiak túlnyomó többsége városlakóvá vált és a sivatagi nomád, vagy éppen a letelepült, de valamilyen szinten hagyományos közösségekben élők is feladták ősi életmódjukat. Ez a gyors átalakulás jelenleg nem régebbi folyamat, mint egy emberöltő. A líbiai eredetű (itt tehát a nem ez idő alatt bevándorolt lakosság értendő) nép jó része még mindig számon tartja a saját eredetét. Kérdés, hogy most mekkora szerepet fog játszani ez a „kollektív tudat" az ország felbolydult, előbb az ezredes, legutóbb pedig a polgárháború szétzilálta belső hatalmi-politikai viszonyainak újrarakásában. Valamilyen hatásával biztosan számolni lehet.

Bengházi fiatalok. A háttérben lévő graffiti Mahdi Zewnek mond köszönetet, aki 2011 februárjában a város legnagyobb katonai támaszpontja előtt felrobbantotta magát. AP Photo/Rodrigo Abd.

Különböző számok ismeretesek a mai líbiai törzsek számáról: a szakirodalom általában 130 kisebb-nagyobb törzset (avagy leginkább törzsi csoportot) említ, ebből azonban legfeljebb 60-nak, de könnyen lehet, hogy csak 30-nak van bármiféle jelentősége, s így lesz beleszólása Líbia jövőjének alakításába. Az arabokkal kevéssé, vagy alig keveredett libiai berberek manapság a 6,3 milliós összlakosságból már csak 220.000 főt tesznek ki és az alábbi nyelvi csoportokba sorolhatók:

Nafusi: 184.000 (2006). Ők tehát a Nafusa-hegység, valamint Zuwarah város (Északnyugat-Líbia) és környékének autoktón lakosai. Ghadamès: 10.000 (2006). A kedvelt turistacélpont, a Kadhafi-rezsim által is az „új ország" egyfajta kirakatként kezelt Ghadames városának és környékének lakói. A Sawknah és Awjilah csoportok: 5.600 (2006) és 3.000 (2000) lelket számláló közösségei a két hasonnevű közép-líbiai oázistelepülést lakják, fogyatkozó számban. Domari: 33,000 fő (2006). Ők az észak-afrikai cigányok képviselői.

Tuareg férfi, Ubari tavak vidéke. Eric Lafforgue képe

Tamahaq: 17,000 (2006). A térképünk szerint önálló etnikai csoportba, mások szerint pedig a berberek legdélebbi ágát alkotó tuaregek helyi képviselői. Mivel túlnyomó többségük őseik hagyományos, tevetartó nomád életmódját folytatja, a közelmúltban olyan eset is előfordulhatott, hogy csak néhány család tartózkodott Líbia határain belül. Ugyanakkor a szomszédos Nigerben a kormányzat ellen lázongó tuaregek elleni atrocitások azt eredményezték, hogy sokan átjöttek Líbiába. Ilyen „időleges politikai menekült" volt az egyik sivatagi sátortáborunkban a turistalátványosságként felállított hagyományos tuareg sátorban árusító fiatalember is, akivel – saját nyelvén kívül – leginkább franciául lehetett kommunikálni... Szerződtetett tuareg tánccsoportot Ghadamesben is láthattunk, ám a hotel aulájának légköre kissé elvette az egyébként látványos bemutatójuk hangulatát.

Tamahaq tuareg. Mandara-tó, 2008. Guido Camici képe.

Az egyéb nyelvi csoportok közül a Tedaga a legfontosabb. Líbiai létszámuk a tuaregekhez hasonlóan bizonytalan. Ennek a nyelvnek a beszélői a nilo-szaharai (kanuri) nyelvcsaládba tartoznak. Ők a líbiai tebuk, akik az ország délkeleti részén élnek. Nem arabok és nem berberek, hanem a legészakibb fekete-afrikai nép. Viszonyuk a Kadhafi-rezsimmel az 1978-87 közötti líbiai-csádi konfliktus (Aozou-válság) nyomán mindig is feszült volt, nem véletlenül csatlakoztak a felkelőkhöz és vettek részt a kormányerők dél-libiai objektumai elleni támadásokban. Kérdés, hogy a Kadhafi-rezsim idegenforgalom felé nyitó utolsó éveiben volt-e lehetősége bármely külföldi csoportnak is a tebuk lakta Délnyugat-Líbiába eljutni, különösen, hogy a határok csak a helyiek számára voltak nyitottak mind Csád, mind Szudán irányába.

Tuareg nő, Ghadames. Eric Lafforgue képe.

Végezetül meg kell említenünk a Szaharán túlról kiinduló modernkori migráció szereplőit, az Európa felé, egy jobb élet reményében útnak induló fekete-afrikai gazdasági és/vagy politikai menekültek áradatáról. Ezekkel a feketékkel mi turisták elsősorban a közép és dél-líbiai vendéglátóegységekben, valamint az ottani, turisták által látogatott helyszíneken találkozhattunk. E sorok írója Sebha városában maga is találkozott olyan fekete pincérekkel, akik nem tudtak arabul. Itt is a francia játszotta a „lingua francát"... Más esetben pedig a kétes minőségű és eredetű kézműves termékek vándorárusaiként próbálnak jövedelemhez jutni – esetenként tuaregnek álcázva magukat.

Hosszú út után. Bevándorló a bengházi kikötőben. AP Photo/Rodrigo Abd.

Annyit még érdemes megemlíteni róluk, hogy az olajkitermelésből meggazdagodott „új Líbia" hatalmas beruházásai számukra is munkalehetőséget és a született líbiaiakkal szembeni megkülönböztetés ellenére is biztosabb életet jelentett számukra az otthoninál. Ennek ellenére utolsó, 2010-es líbiai utunkon, a sebhai tevepiac megtekintése után, – más útvonal híján – elbuszoztunk egy bádogváros mellett is. Helyi vezetőnk hiába próbálta „megmagyarázni" a jelenséget, a nyomortelep létezése volt a bizonyíték arra, hogy a fekete-afrikai népvándorlás Líbiában sem problémamentes.

Kaszr al-Hadzs és Nalut: modernizáció kontra hagyományos életmód?

Az ország csakugyan látványos fejlődését, gazdasági eredményeit természetesen semelyik helyi vezető nem mulasztotta el hangsúlyozni. Ugyanakkor sokat mondó, mondhatni a mérleg másik oldalát érzékeltető volt az ezredes országáról és rendszeréről az a két állomás, amit a Szahara belsejébe indulás előtt előtt, a Nafusi-berberek lakta vidéken átkelve látogattunk meg: Nalút és Kaszr al-Hadzs raktárerődjei. Mindkét hely jellemzően a „Líbia lakóinak régi életformájával" kívánta megismertetni a látogatót, a maga, turisztikai szempontból kissé kezdetleges formájában. Helyi vezetőink egyik alkalommal sem hangsúlyozták ki, hogy ezek bizony földműveléssel (is) foglalkozó berberek által emelt épületek. Igaz, nem is tagadták le.

Kaszr al-Hadzs. Manszúr Ali képe.

Ilyen, erődökként is működő magtárakban raktározta, s egyben védte is a letelepült lakosság a terményt a beduinok támadásától. Az Észak-Afrikában egészen a közelmúltig létező letelepült-nomád ellentét tipikus példáiról volt tehát szó, amelyek több száz éven át látták el feladatukat. A raktárerődök megtekintésekor első kérdésünk persze az volt, hogy pontosan meddig is használták ezeket a létesítményeket. A nem túl bő lére eresztett válaszokból azt szűrhettük le, hogy legfeljebb néhány évtizede még használatban voltak. Kaszr al-Hadzs és Nalut tehát egyaránt Kadhafi regnálása alatt szűnt meg a régi formájában létezni.

Az ezredes rendszere itt a jelek szerint maga számolta fel a számára kevéssé ellenőrizhető gazdálkodási formát és életmódot a modernizáció, illetve az ország átalakítása jegyében. Azt csak sejthetjük, hogy ez a változás nem volt, nem lehetett fájdalommentes. A környék régi lakossága ugyanis Kadhafi számára a kedvezményezett arab (beduin) csoportokkal ellentétben, elsősorban is a hagyományokhoz való „szükségtelen" ragaszkodásuk folytán különböző problémákat okozott a „modern, egységes Líbiában". Különösen a második látogatás alkalmával éreztem egyfajta „síri csendet" a nalúti labirintusban.

A nyugat-líbiai (tripolitániai) berberek e mozaikként összeálló információk alapján, semmivel nem részesültek különb elbánásban, mint algériai és marokkói rokonaik. Sőt, utóbbiak a számukra kedvezőbb földrajzi viszonyok (az Atlasz hágói) között mindmáig jobban elkülönülhetnek, nagyobb számarányuk okán pedig jogaikat is több eséllyel követelhették Rabattól és Algírtól. A jövő egyik titka, hogy az újrarendeződő Líbiában milyen módon alakíthatják a sorsukat.

Folytatása következik

Nézd meg Flórián Kund képeit a líbiai Akakusz-hegységről!