Beyer Gertrúd írása
A tanítás 6. napján a délelőtti befejezés után Lhundup Láma taxit hívott, amivel Rishikesh felé vettük az irányt. Az út nem volt hosszú, viszont igen kanyargós és nagyrészt erdős részen vezetett, ahol rengeteg majom kószált, valamint végig kint volt az elefánt veszély tábla, amit itt igen komolyan vesznek, így átlag 50-es tempóval értük el Rishikest, a jóga paradicsomot.
Síva szobra Risikhesben [kép forrása]
Rishikes számomra olyan volt, mint egy óriási bazár. Forgatag, nagyon sok emberrel, színek, hangok, illatok kavalkádja. Kicsit néha még egy maszkabálra is hasonlított, hihetetlen sokféle embert látni ott, furcsábbnál furcsább öltözékekben, hajviselettel, életmóddal. Nagyon sok jógival találkoztunk, akik csontsoványan, botjukra támaszkodva gyalogoltak a Ganga partján. Viszonylag egyezik a vásárlási hajlandóságunk mértéke Lámámmal, így nagyon kevés időt fordítottunk erre, nagyrészt a Ganga parton sétálgattunk, beszélgettünk. Azt hiszem, ha még lehetett hova, akkor ott még inkább megerősödött köztünk az a kapcsolat, ami eddig is teljes mértékben felülmúlt minden eddig általam ismert közelséget.
Rishikes, megmártózá
Visszafelé út kb. harmadik másodpercében Lámám mély álomba merült. A kanyargós úton jobbra-balra dülöngélve édesdeden szundikált. Nem ébredt fel arra sem, amikor pulóveremet feje alá téve igyekeztem legalább valamelyest tompítani a lehetőségét annak, hogy nagyon beverje a fejét egy hirtelen kormánymozdulat eredményeképpen.
Hazaérve igen fáradtnak éreztem magam, de mint kiderült egyik Litván látogató szerette volna megnézni a fotókat, amit aznap készítettem. Vova kedves fiú volt, nekem picit fura viselkedéssel, de hát ezzel nem volt egyedül, mert érdekes egyvelege gyűlt itt össze keletnek és nyugatnak egyaránt. A tanítás 1 hetére sok külföldi gyűlt össze, ez az egy hét eléggé felkavarta a hely csendes, nyugodt voltát. Vova a szokásos hihetetlen erőteljes orosz akcentusával formált baritonjával és széles vigyorral köszöntött érkezésekor. Próbáltam egy erőteljes széles vigyorral viszonozni lelkesedését, majd leültünk fotókat nézni. Ez már-már tradíció volt, minden nap végén kérte, hogy hadd nézze meg a készült fotókat. Ilyenkor igen nagy mennyiségű keksz és banán fogyott, mint a környéken kapható összes luxus édesség.
Szerzetesn
Körülbelül az ötödik képnél tartottunk, amikor hirtelen megszédültem, gyomrom pedig egy mozdulattal döntött úgy, hogy köszöni, de mégsem kéri az aznap elfogyasztott ételt. A következő órák felülmúltak minden eddigi gyomorrontás élményemet, maga volt a pokol. Végül sikerült eljutnom az ágyig, ahol némi hidegrázás és szédülés közepette valami álomfélébe mélyedtem.
Este bár korábban ezt soha nem tette rám telefonált Lhundup láma, hogy mi a helyzet, hogy vagyok. Meglepődni már nem lepődtem meg, valahol már vártam is, hogy mikor csörren meg a telefonom. Amikor elmondtam mi történt, közölte, hogy 5percen belül nálam lesz. Amikor megérkezett, már azt hittem túl vagyok a nehezén, csak nagyon gyengének éreztem magam. Majd közölte, hogy nem, ez nem a vége, hoz forró vizet, abból igyak meg minél többet, mert muszáj teljesen kitisztulni. És mert Lámám szava szent, nekikezdtem az ivásnak. Sokat nem sikerült meginnom, mert viszonylag gyorsan kanyart vett és visszafordult, aztán ez így ment egész éjjel.
Reggel már nem nagyon tudtam kikelni az ágyból, ételre még csak gondolni sem akartam, de Lámám reggel megérkezett, és kezében egy tál rizs levest tartott. Közölte, hogy ezt márpedig meg kell enni. És békésen üldögélt mellettem, amíg én igyekeztem mindent kitalálni, hogy miért is kellene szerintem most már mennie. Ő lecövekelt az ágyam szélén és fejem néha-néha megsimogatva kedvesen, de határozottan javasolta hogy ne hagyjam abba a rizsevést. Kora délután ismét eljött, ismét egy tál levessel. A napot gyakorlatilag végigaludtam, nagyon nem is tudtam mást tenni, mert nem volt rá erőm. Estére sikeresen belázasodtam, reggel pedig nem tudtam biztosan, hogy lázálom volt-e vagy valós az a kis japán emberke, aki este az ágyam mellé lépett, lázam ellenére kiparancsolt onnan, majd egy számomra tökéletesen idegen szobába kísért.
Ott közölte, hogy feküdjek le, s mint utóbb kiderült ajurdvédikus olajos masszázzsal valamint némi akupresszúrával igyekezett lelket lehelni belém. A lázam kb. 10 percen belül eltűnt, amin én magam is jól meglepődtem. Az ágyamba ugyan nehezen vánszorogtam vissza és iszonyatos büdös volt az olaj, amit rám kent (amit persze nem szabadott lemosnom), nem beszélve a teáról, amit megitatott velem, de azt hiszem elég gyorsan elaludtam ezt követően. Lhundup láma valamiféle találkozón vett részt, ami után még feljött, hogy megnézze, hogy vagyok. Ez nem tudom mikor volt, annyit mondott, hogy nagyon késő van. Én próbáltam érthetően előadni a kis japán emberes sztorimat, amit elsőre szerintem lázálomnak vett, másodszorra megijedt, hogy ki a Jóisten rángatott ki az ágyból a tudta nélkül, harmadik nekifutásra pedig közölte, hogy bárki bármikor bármilyen szándékkal jön be a szobába, nem megyek el vele sehova a nélkül, hogy Őt meg ne kérdezném erről. A kis japán emberkét utóbb kiderült nem ismerte.
Következő napon bár felkeltem és el is zarándokoltam a kolostorig, ami úgy tűnt mintha jóval arrébb költözött volna, de az első kör pudja (dharma gyakorlat) után úgy döntöttem, kb. ennyi erőm volt erre a napra és haza vánszorogtam. A kolostorban megtudtam, hogy igen sok sorstársam volt, és hogy igazából én igen jól regenerálódtam, mert a többiek még az első körnél tartanak, azaz semmi nem marad meg bennük. Este Lámám eljött, s mikor rám kérdezett, hogy akkor ugye ettem már, ki kellett derülnie, hogy bizony 1 banánnál többet nem sikerült ennem. Így aztán közölte, hogy rendben, akkor sétálunk. Elmegyünk szépen Khenpo Rangdolhoz, és főzünk rizst, amit szépen meg fogok enni. Hatalmas volt a lelkesedés bennem, de nem volt kérdés, összekaptam magam és elvonszoltam magam Khenpo Rangdolhoz a college-be. Khenpo meglátott, és csak annyit mondott, hogy nem olyan jól nézek ki és szedjem össze magam, mert hát ki fogja Őt reikizni, ha én itt kidőlök. Majd kérte álljak fel, mellém állt és kezét fejem tetejére téve mormolni kezdett valamit. Hasonlót Reiki I-es avatásomkor éreztem, hihetetlen erős, meleg energia futott végig a fejem tetejétől a gerincem aljáig. Így érezheti magát az akkumulátor, amikor rácsatlakozik a hálózati töltésre. Amikor befejezte, mosolygott és közölte, hogy holnapra nem lesz semmi bajom. Nem nagyon van mit magyarázni rajta, másnapra az égvilágon semmi bajom nem volt, és folytattam a normál táplálkozást nem kevés indiai teával, fűszeres kajákkal és minden egyéb itteni finomsággal. Arra pedig gyors úton rájöttem, hogy talán nem is biztos, hogy szükséges Őt reikivel kezelnem. Másnap vége lett a tanításnak, Lámám délután elutazott.
Blessing - A tanítás végén köszönet a tanítónak, a tudás átadásáért
A tanítást követően H.H. Chetsang Rinpocse úgy döntött, tart egy ünnepséget Garshen Rinpocse számára megköszönve, hogy lábadozása miatt helyettesítette Őt az évi rendes Winter Teaching megtartásával. Lámám kérésére annyi képet készítettem, mint égen a csillag, hogy Ő is láthassa mi történt aznap.
Ezt követően végre visszaköltözhettem eredeti szobámba (a tanítás idejére összeköltöztem egy japán leányzóval), ahol egyedül már ismét folytathattam dharma gyakorlataim végzését, és önkényesen elvonulásba kezdtem. Ez nem jelent mást, az én szintemen, minthogy az ember nem kommunikál, nem cselekszik semmit csak saját szórakoztatására, hanem idejének nagy részét dharma gyakorlatok végzésével, meditációval, mantrázással tölti. Ilyenkor magától kialakul, hogy ki az az egy, maximum két segítő ember, akihez ilyenkor kérdés probléma esetén fordulni lehet. Nekem Gyaltsen és Khenpo Rangdol lett ez a két ember. Egyikőjük sem tudta, hogy elvonulásba kezdtem, úgy éreztem, felesleges információ, ha gondom lesz, úgyis szólok.
Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a módszert arra, hogy magába nézzen és kész legyen szembenézni feldolgozatlan témákkal, mert bár hallottam rémséges történeteket azt kell mondanom, nekem nagyon-nagyon sokat segített ez a néhány nap abban, hogy a dolgok leegyszerűsödjenek, kitisztuljanak és helyükre kerüljenek. Ehhez az kell, hogy ténylegesen a gyakorlatokra koncentráljon az ember és ne vesszen el egyfajta agyalásban, fantáziálásban. Ehhez nagy-nagy türelem és önelfogadás kell, nem is gondolná az ember, hogy mennyire ellenáll a tudat a tisztulásnak ilyenkor. Egy ideig. Amikor pedig megadja magát, az igazán megnyugtató érzés. A reggeli dharma gyakorlataimat rendszerint a könyvtár tetőrészén végeztem, hihetetlenül nyugodt és szép helyen. Hétvégeken viszont a könyvtár zárva tartott, így nem tudtam feljutni a tetőre. Ilyenkor a college gompája előtt a szamszára kereket ábrázoló festménnyel szemben ültem le.
Dehra Dun Drikung Kagyü. A szerző felvétele.
Utolsó hétvégém reggelén is így tettem, a gyakorlataim végeztével a festményen méláztam éppen, amikor Khenpo állt meg mellettem. Kérdezte mit csinálok éppen, mire elmondtam, hogy gyakorolok. Hevesen helyeselni kezdett, majd behívott a szobájába egy teára. A megelőző napokban nem volt jó állapotban, nagyon fáradt és kimerült volt már, így rákérdeztem, hogy érzi magát. Nem mintha nem látszott volna, hogy továbbra is kimerült, de kíváncsi voltam, Ő hogy érzi. Elmondta, hogy most már tényleg rosszul érzi magát, és hogy érzi, hogy igazam volt, amikor próbáltam rávenni, hogy legalább egy-egy órára pihenjen, és ne tegyen semmit. Ekkor kopogtak. Már-már törvényszerűen. Egy kis szerzetesfiú lépett be, kezében pudja-t szorongatva, mélyen meghajolva. Khenpo tibetiül beszélt vele valamiről, majd a kisfiú zavartan, de leült. Épphogy a szélére ült a fotelnek, nyakát behúzva üldögélt, vigyázva, nehogy feje búbja magasabbra kerüljön Khenpoénál. Erre én is próbáltam vigyázni, ami nem annyira nehéz az Ő esetében, mivel teljesen természetellenesen ugyan, de „Ladakhi" származása ellenére (az „i" ez esetben nem a helyhatározó ragja, hanem egy tibeti kifejezés, ami magát a népet jelenti) nagyon magas. Khenpo egy szavára a kisfiú felpattant és eltűnt a folyosón.
Kis idő múlva teáskannával tért vissza, Khenpo csészéket hozott és teázni kezdtünk. A fiúcska gyorsan megitta teáját, majd néhány szót beszéltek, és tisztelettel kihátrált a szobából. Khenpo akkor láthatóan felszabadult, azaz kibújt picit az apát szerepből és lecsúszott a fotelben, mint a laza harmadikos suli után a tv előtt. Ekkor picit nehéz volt lejjebb kerülnöm fejmagasságban, de észrevette, próbálkozásomat, s szólt, hogy hagyjam, ez most nem fontos. Büszke ábrázatot vett fel és megkérdezte, mit szólok hozzá, ez a fiú azért jött, mert plusz magánórákat akart venni, de Ő elküldte azzal, hogy most nem érzi igazán jól magát és pihennie kell. Mosolyogtam és már-már anyai gondoskodással, megpaskoltam a térdét, hogy nagyon ügyes volt, ezt most így kell. Széles mosolyra húzta a száját, és szemmel láthatóan tényleg büszke volt magára egy picit. Azt hiszem, volt mire, mert tényleg nagy erőt kellett vennie magán, hogy képes legyen legalább egy ici picit visszább venni. Aztán mesélni kezdett arról, hogy hogy érzi magát, meg hogy most megy leletekért. Rám kérdezett, hogy van-e kedvem vele menni. Már hogyne lett volna, persze hogy volt.
Dehradun [kép forrása]
A napot együtt töltöttük, az orvos után Khenpo kitalálta, hogy megmutatja Dehradun igazi titkos részeit. Sikátorokon át, színes bazárokon, forgatagokon át gyalogoltunk, nevetve, viccelődve. Be-betértünk egy-egy boltba, mindenhol kérdezett valamit, aztán csináltattunk névjegykártyát, szintén sikátoros részben, ahol az üzletek igazából az utcán voltak, az egy embernyi széles sikátorra nyílottak. Voltunk boltban ahol szöveteket árultak, Khenpo kérte, hogy segítsek neki kiválasztani a megfelelőt. Egyetértettünk az egyik anyagban, azt meg is vettük, majd Ő még beszélgetett a boltossal, míg én az utcára mentem és a szemközti boltban megláttam egy sálat, ami nekem kiabált. Átmentem hát és a boltos fiú rögtön leültetett, mondtam, hogy nekem csak az a sál kellene, de mondta, hogy jó, de üljek le míg vesz nekem elő csomagoltat. Hozott, megnéztem, tetszett kifizettem. Kilépve a boltból Khenpo állt az utca szemközti oldalán. Sálamat a kezemben lengetve ugráltam oda hozzá, és mutattam, mit szereztem. Khenpo egy pillanatra megállt, szigorú szemmel nézett rám, és közölte, hogy na ezt ne csináljam, mert nem tudta hol vagyok.
A dehraduni óratorony [kép forrása]
A kedvesség ezután visszatért az arcára, majd újra nevetőssé vált a szeme és közölte, hogy nagyon szép a színe a sálnak, amit választottam, ügyes vagyok. Nagyon- nagyon jókedvű voltam, és hihetetlenül viccesnek tartottam a helyzetet, ahogyan óriás léptekkel haladt előttem,én gyakorlatilag futottam mellette, néha nagyokat szökellve, hogy utolérjem (azt hiszem amúgy ezen Ő is jókat mulatott), bordó ruhája lebegett maga mögött, aminek sál részét időnként újra magára borította, ilyenkor nem győztem elugrani előle, mert karjait óriási madárként kitárva, lépteit nem lassítva vitorlázott előttem. Az emberek sem mindig tudták hová tenni a mi furcsa párosunkat. Ugyan ez egy városi forgatag volt, hihetetlen sok emberrel, de az arcát mindenki ismerte, azt is tudták ki Ő, és nem nagyon tudták hová tenni, hogy mit keresünk együtt ugrándozva, hahotázva Dehradun kellős közepén a legdurvább bazárban.
Dehradun [kép forrása]
Aztán egyszer csak bekanyarodtunk egy teázóba, ahol Khenpo közölte, hogy akkor most készüljek, mert nem Dehradun, hanem India legeslegeslegjobb teáját fogom megkóstolni. Rendelt két teát, majd amikor kihozták, szemeit rám szegezte és kérte, kóstoljam meg. Belekóstoltam a teába, hát tényleg nagyon-nagyon finom chai volt. Habos a tejtől, forró, és nagyon óvatosan fűszerezett kellemes íze volt. Majd fogta teáscsészéjét és az alatta lévő kis tányért kezébe fogva teát öntött bele. Kikerekedett szemekkel bámultam rá. Ő nevetett és arra ösztönzött, próbáljam ki. Kipróbáltam, már úgyis mindegy, egyszerűen felét sem lehetett betartani azon biztonsági előírásoknak, amiket a lelkemre kötött az oltóközpontban a dokibácsi. Átöntöttem a tányérba, igazán mulatságos volt. Majd megittam. A tea lehűlt a tányértól, és még jobban kijött az íze. Khenpo az arcomat vizslatta, és mert látta, hogy tetszik, csak mosolygott és csak figyelt. Gyakran nézett ezzel a nagyon mélyre ható pillantással, ilyenkor csak nézett a szemeimbe mozdulatlanul. Egy kérdés motoszkált a fejemben, s halkan jeleztem neki, hogy kérdeznék. Intett a kezével és annyit mondott, ne, ne most. Most nem tud koncentrálni. Egy ideig kérleltem, de láttam, hogy most tényleg nem tudna válaszolni úgy, ahogyan szeretne, így felhagytam a kérdezéssel.
Amikor megittuk a teát, kijöttünk a boltból. Khenpo rám nézett, annyit kérdezett, „Ki vagy Te?" Majd azt, hogy „Hol vagyunk?" aztán megint, hogy „Ki vagy TE?". Tudtam miért kérdi, de ott akkor jobbnak láttam inkább elütni egy-egy tréfával. Így annyit mondtam, Gerti. Gerti vagyok. És itt vagyunk, azon a helyen, amit nyugaton „Incredible Indiá"-nak hívnak. Mosolygott, majd tovább mentünk. Egy két boltba betértünk még, Meg voltunk postán is. Élmény volt. A fenti kérdések ezt követően kb. fél óránként megismétlődtek, a végén már alig tudtam kitalálni valami terelő választ, már csak annyit kérdeztem, hát nem tudod? Nem ismersz? Amire csak nézett rám, és annyit mondott, de, már látott valahol...
Még elmentünk Rajpurba, hátha nyitva találjuk a tibeti orvost, hogy beszéljek vele, meg vegyek még masszázs olajat, de nem volt nyitva. Még elintéztünk néhány dolgot, beszélgettünk nagyokat, családról, szokásokról itt és otthon. Életem egyik legvidámabb napját éltem át vele, nagyon boldogan érkeztem a szobámba. Az egy hónap végéhez közeledett. Érezni kezdtem valami szorító, fura érzést belül. Ráeszméltem, hogy nehezebb lesz hazamenni, mint gondoltam. Tudatosan kezdtem elszakadni a helytől, készülni a visszatérésre. Khenpo egyik délután elvitt magával Rajputba, ahol teázgattunk, beszélgettünk, miközben csatlakozott hozzánk még egy kedves szerzetes fiú is. Khenponak akadt némi elintézni valója a postán, mi addig sétáltunk, és megkértem, tanítson meg néhány tibeti szóra. Nagyon tetszett, jókat mulatoztunk, ahogy papagáj módjára hajtogattam az egyes szavakat. Az első tibeti szó a majom volt, ami megragadt bennem.
Hazafelé Khenpo meghívott búcsúvacsorára. Este f8ra mentem hozzá. Két szerzetes fiú és két szerzetes lány volt a konyhában, levest és momo-t főztek. Mivel nagyon érdekelt hogyan csinálják, beálltam kuktának. A momo egy gyúrt tésztából készült étel, kis batyukat, félholdat formáló tészta zöldséggel töltve, megpárolva gőzben. Nagyon-nagyon finom. A vacsora során jókat nevetgéltünk, beszélgettünk, Khenpo nagyon jókedvű volt. Már csak egy napom volt Dehradunban. Mindent elrendeztem, mindenkivel beszéltem, akivel még dolog volt, átvettem a kézzel festett thankát, amit egy szerzetesfiú készített nekem a Gyógyító Buddháról.
Momo készítése. A szerző felvétele.
Összecsomagoltam. Vegyes érzések kavarogtak bennem, mert utam innen Delhibe vezetett ahol végre újra találkozhattam Lhundup Lámával, és két teljes napot eltölthettünk együtt. Közben meg nehéz is volt a búcsú. Utolsó estémen csörgött a telefonom, Khenpo hívott. Elmondta, hogy nagyon szeretett volna meginni velem egy teát mielőtt elmegyek, de nem fog menni, viszont kéri, menjek ki a kapuhoz, mert este el kell mennie egy indiai esküvőre, de előtte látni szeretne. A kapuban találkoztunk, egy katagot tett a nyakamba, a kezem szorongatta és elmondta, most nem búcsúzunk nagyon, mert még találkozunk, újra és újra, a karmánk miatt. Igyekeztem könnyeim visszafojtani, amikor sietve autójába ült és elhajtott. Sokáig álltam ott a sötét utcán, kataggal a nyakamban, és éreztem, tényleg látjuk még egymást. Jóleső érzés volt.
Másnap taxi érkezett értem, és elindultunk Delhibe. Az út katasztrofális volt, néhol egész egyszerűen hiányzott. A nyomor és szegénység ezeken a vidékeken ha lehet még nagyobb volt, mint amit eddig láttam. 7 óra alatt értünk Delhibe, a Tibeti kolóniához. Lhundup láma már várt rám. Aznap csak beszélgettünk, sokat és vacsorázni mentünk egy tibeti étterembe. Másnapra és az azt követő napra kitaláltunk programokat, azaz Lhundup láma találta ki, én pedig lelkesedtem.
Sok helyen jártunk, megnéztük az Inidiai Kaput, az Indiai Nemzeti Múzeumot abban a Buddha ereklyéket, mely Sákjamuni csontjait takarja. Voltunk egy iszlám szent helyen, egy óriási kőoszlop, neve Qutb Minar, ami a világ legmagasabb kőből készült szobra. A legnagyobb élmény a Lótusz Templom volt, ami egy hatalmas fehér lótusz formájú építmény, minden vallás hívei látogatják, a béke szimbóluma. Mindenkit 5percre engednek be, belseje üres, csak padok vannak. 5perc csendes meditációban. Lhundup láma féllótuszban az egyik padra telepedett, én mellé. Mindketten egy rövid elcsendesedést végeztünk, majd Lhundup láma átkarolta a vállam, homlokunkat összeérintettük ott, egymás mellett ülve. Csodás érzés volt, nagyon mély nyugalom és biztonságérzet fogott el. Ott megérzetem valamit, amire szavak nincsenek, de erre és még talán sok életemre vonatkozóan, ha lehet még mélyebben éreztem, hogy Ő a Tanítóm, ami végtelen öröm számomra. Este még lebonyolítottuk a hiányzó ajándékvásárlásokat a tibeti kolóniában ahol laktunk, majd kiültünk az utcára és teázgattunk, beszélgettünk. Szép este volt.
A reptérre este 11kor indultunk, ahol nehéz volt az elválás. De tudtam, Ő is jön haza, csak egy másik géppel, így ez picit enyhített azon a hiányérzeten, amit azonnal érezni kezdtem, ahogy elindultam a chek in pult irányába.
A gépen nagyrészt aludtam, hajnal 5-re értem Ausztriába. A leszállást követően nagy nehezen kivergődtem a kapuig, mert apróm nem lévén nem tudtam kis kocsit bérelni magamnak a zsákjaimhoz. A kapuban párom már várt. Ott, akkor éreztem csak, hogy mennyire jó is volt újra átölelni, és érezni magam mellett. Életem legszebb hónapja így zárult hát, itthon is örömben, mert mindenhol nagyon jó lehet, de a hazatérés is mindig nagyon-nagyon jó érzés.
Úticélom Dehradun voltGertrúd bejegyzéseit itt gyűjtöttük össze, és egy válogatást is láthattok a Dehradunban készített képeiből.
|
