Beyer Gertrúd írása

Dehradunba délután egyre érkeztünk, majd csomagjaimmal hosszas alkudozás után egy riksába szálltunk át. Egészen érdekes élmény volt, már csak azt sajnáltam, hogy fejfájásom és fáradtságom miatt sehogy sem tudtam annak élvezetes oldalát megtalálni, végig azt figyeltem, hogy a mögöttem nyitott térben lévő csomagjaimat mikor fogja valaki a dugó közepén lekapni és elmotorozni vele. A dugó maga volt az érdekesség, ugyanis Dehradun ránézésre nem egy metropolisz, mégis töménytelen ember lakja és mind az utcán van. Meghatározhatatlan járművekkel közlekednek teljes összevisszaságban keresztbe kasul.

1 óra zötykölődést követően megérkeztünk a kolostor területére. Gyaltsen megmutatta a szobám. Megkérdezte szeretnék-e enni, mire én igent mondtam, bár a gyomrom nemet kiáltott. Azt is tudtam viszont, hogy utoljára a repülőn ettem, és az már igen régen volt. Pár falat rizs és zöldség után visszatérem szobámba és eldőltem. Fejemben sűrűn zakatolt a zuhanyozz le gondolat, de testem nem engedelmeskedett. Egy kis idő múltán mégis erőt vettem magamon és lemosakodtam. Zuhanyozni ugyan nem tudtam, és jól esett volna némi meleg víz is, de a hideg vízcsapból is rendkívül sokat dobott a helyzeten. Ezt követően két óra relax után bejelentkeztem hivatalosan is a kolostorba, majd Gyaltsen váltott nekem pénzt. Így már tudtam magamnak vizet is venni a közeli sarki kisboltban. A délután további részét is alvással töltöttem, a vacsorát pedig kizárólag azért nem hagytam ki, mert nem akartam, hogy Gyaltsen azt higgye, valami gond van. Vacsora után épp elértem az ágyig, ahol végképp összeestem, majd reggel 6ig mély alvás.

Már negyedik napja vagyok itt, valahogy nehéz írni. Nehéz leírni azt a töménytelen és folytonosan változó érzést, ami bennem mozog, kavarog.

Szeretek itt lenni, kedves, nyugodt emberek között, akik legutolsó, hogy magukra gondolnának, az első mindig a többi ember. Itt nincs önzés, nincs irigység, nincs versengés, csak élnek, egyszerűen és egymást segítve. Senki nem szólna egy rossz szót sem a másikra, nincs egymás folytonos bírálása az egyik legfontosabb az együttérzés, egymás megértése. Ha valaki nem érti a másikat, az nem hiba, egyikőjük sem látja negatívnak emiatt a másikat, csak próbálják minél inkább jobban elmagyarázni a gondolataikat, hogy a másik helyzetét megkönnyítsék.

Néhány szó arról, mégis hol vagyok. A Drkiung Kagyü tibeti buddhista vonal, az egyik legősibb ág, gyökérgurunk Tilopa, Naropa, Marpa és Milarepa hagyományvonalából származik. Ennek a vonalnak egyik központi kolostora jelenleg itt Dehradunban van, illetve itt található maga a Drikung Kagyü Institut és College is. Rengeteg szerzetesnek ad lehetőséget a tanulásra ez a hely, kiváló tanárokkal és vezetéssel. Leginkább Ladakhból érkeznek ide a szerzetesek, de vannak itt Dharamszalaból, Bhutánból, és közvetlenül Tibetből érkező szerzetesek is.

Drikung Kagyü College / Dehra Dun a 10-18 éves szerzetesek lakóhelye a gompa lépcsőjéről. (a szerző felvétele)

Lévén ez a hely leginkább az oktatásra koncentrálódott, nagyon sok fiatal és egészen pici szerzetes lakik itt. 10 éves korukig a kolostorban laknak és tanulnak, majd ezt követően a collage-ba költöznek át és 9 éven keresztül folytathatják ott tanulmányaikat. Ezt követően, ha szeretnének, elmehetnek más kolostorokba tanulni, avagy eredményeiktől függően bekapcsolódhatnak a tanításba is. Különböző korosztályú szerzetesekkel beszélgetve, teázgatva, kiderült számomra, hogy hihetetlenül hálásak azért, hogy itt lehetnek, és nagyon szeretnek is itt. Vezetőjük, Venerable Khenpo Konchok Rangdol az általam eddig megismert emberek közül az egyik legnemesebb lelkű, emberségessége, a belőle áradó szeretet, tanítani akarás és gondoskodás miatt, ezeknek a fiatal kis szerzetesek egyszerre Apjuk és Tanítójuk is. Mélységesen tisztelik Őt és egyben szeretik is. Számtalan alkalommal üldögéltem egy egy teát szürcsölgetve Khenpo szobájában, ahol az ajtó mindig nyitva áll, és jött be hajlongva egy egy kis szerzetes, tisztelettel kérdezve, kérve valamit. Khenpo mindegyikőjüket megkérte, hogy üljön le szépen és igyon Ő is egy teát.

Chai indiai tea, a női kolostor látogatását zárta Khenpo Rangdol, Chetsang Rinpoche menedzsere és Khenpo Rangdol nagypapája - Dehra Dun, Drikung Kagyü Nunnery. (a szerző felvétele)

Mindegyikőjük nagyon-nagyon megtisztelve érezte magát és csak úgy ragyogott a szemük az örömtől, hogy ott lehetnek egy kis időt nála. Furcsa ez, de valahogy én is ezt éreztem. Khenpo Rangdolnak olyan kiáradása van, ami keveseknek. Ugyanakkor fiatalos lendülete, humora és nyitottsága keveredve ezzel a kiáradással, egy olyan embert formáz, aki mellett még csak úgy üldögélni is jó. Számtalanszor kerestem csak valami kis okot rá, hogy pár percre befuthassak hozzá, ezután az a nap mindenképpen nagyon vidám és energikus volt. Khenpoval kialakult egy nagyon érdekes, közeli kapcsolat, aminek kezdetéről és folyamatáról később még ejtek szót.

Szobám nagyon kedves, otthonos hely. Egyszerűségében szép és mindennel rendelkezik, amivel egy olyan szobának kell, ahová elvonulni, gyakorolni járnak az emberek. Első éjjel az ágy keménysége még fura volt, de ezt hamar megszoktam. Egyszerű, deszkákból áll a fekvőfelület egy igen vékony szivaccsal és egy ágytakaróval letakarva.

Ami a legmeglepőbb volt, hogy minden étkezés meleg kaja. Nem túl változatos, de hihetetlenül ízletes, finom, könnyű. Várhatóan nemhogy fogyni nem fogok, de érzésem szerint jó pár kiló többlettel fogok hazamenni. Gyanítom, otthon viszont fogok fogyni ezek után. Az étel minőségét nem lehet összehasonlítani. Nem használnak semmilyen tartósítószert, semmilyen színezéket, vagy adalékanyagot, az étel mindig friss és tele van energiával. Roti vagy tibeti kenyér minden étkezéshez jár, és mindig friss és meleg.

A gyümölcsök és zöldségek némileg eltérnek az otthonitól, még ha amúgy azt gondolnánk, ugyanarról a gyümölcsről van is szó. Ilyen pl. a narancs, ami itt pici és sötétzöld színű. Pont, mint egy tökéletesen éretlen citrom. Első alkalommal nem volt merszem megkóstolni, de aztán mégis, miután Kinley-t, az egyik újdonsült szerzetes barátomat láttam ilyet enni, és a belseje ugyanolyan narancssárga volt mint a normál narancsé. És igen. Nagyon finom, nagyon ízletes gyümölcs. A gyömbér 1/10 akkora, mint nálunk, de hihetetlenül erős íze van. Összefoglalva az egész olyan, mint egy nagy biokertészet, ahol nem arra mennek, hogy szép legyen a gyümölcs, zöldség, hanem hagyják természetes állapotukban nőni őket és ettől igazán finomak lesznek.

A tea is nagyon finom, rendszerint reggel tudunk hagyományos indiai teát, chai-t inni. Ugyan jóval kevésbé ízletes, mint Lhundup vagy Jigmet láma által készítettek, mert ez nem tartalmaz annyi fűszert, de így is nagyon finom.

Ahol én lakom, ez a rész a könyvtárhoz tartozik, valamint itt van H. H. Chetsang Rinpoche rezidenciája is. Külön nagyon érdekes élmény itt lenni méterekre tőle. Amikor a szomszéd szobában lakó litván lánnyal első alkalommal sétáltam el a kolostorhoz, megnézni milyen, nagyon nagy élmény volt. Miközben visszafelé jöttünk kigondoltam, hogy visszamegyek és fotózom néhányat. Össze is készülődtem, de valahogy úgy éreztem, inkább délután kellene odamennem, egyelőre csak itt helyben fotózok, az utcában, ami témát találok. Kisétáltam hát az utcára, és az jutott eszembe, miért is ne nézhetném meg a kapuval szemben lévő DK College-t, azt mondta minap Buchung láma, aki a tibeti gyógyászatról mesélt nekem, hogy ott is van gompa (templom).

Szamszára kerék (A szamszára szenvedéseit, az újjászületések folytonos visszatérését szimbolizálja) - Drikung Kagyü College / Dehra Dun. (a szerző felvétele)

Elindultam hát, amikor megérkeztem, levegőt alig kaptam a meglepetéstől. Nagyon-nagyon szépet láttam. A templom bejárata gyönyörűen volt kifestve, leszobroztam hát az egyiknél, ami magát a szamszárát jelképezi, ahogyan egy démon fogva tartja az élet körforgását szimbolizáló kereket. Hihetetlen részletességgel kidolgozott festmény volt, így percekig a képbe merülve álldogáltam. Szinte hangtalanul jelent meg mögöttem egy szerzetesi ruhába öltözött ember és a vállamra tette a kezét. Megkérdezte ki vagyok és honnan jöttem. Miután elmondtam arca felderült, széles, valami megmagyarázhatatlanul mélyről jövő kedvességgel mosolygott rám, és közölte, hogy már várt. Kérdezte mikor érkeztem, s mikor megmondtam, hogy három napja, kérdőn nézett rám, hogy miért nem tud erről. Tanácstalanul bámultam rá, hiszen érkezésem óta minden teljesen spontán történik, gyakorlatilag ami történt, az úgy magától lett, Gyaltsent pedig akkor láttam utoljára amikor érkezésem délutánján elintéztük a papír dolgokat a helyi irodában.

Elmeséltem neki, hogy Lhundup lámával nem így terveztük az érkezésemet és az ittlétemet, de közbejöttek dolgok, Gyaltsennek pedig nem nagyon volt ideje velem foglalkozni mivel Garshen Rinpocse érkezésével nagyon sok tennivalója van. Csak mosolygott rám és hihetetlenül felvillanyozódott. Kinyitotta a templom ajtaját, körbekísért, és mesélt a vonaltartó mesterekről, a szimbólumokról. Az oltár közelébe érve kiemelt egy nagy botszerű, fémből készült, hosszúkás csilingelő valamit a helyéről, majd mesélni kezdett, hogy ez az a sétabot, amit régen minden szerzetes magával hordott. Azért csilingel, mert a földhöz ütve a rossz démonokat űzi el, önmaga pedig két sztúpához hasonlító csúcsban végződik, a nirmanakája és a szambogakája szimbólumaként.
Elmesélte, hogy a szerzetes a másik kezében egy gömböt tartott. Hogy ez mit szimbolizál már nem mesélte el, egyszer csak rám nézett, s közölte, úgy érzi, Ő most jobb, ha egyedül hagy, 25 perc múlva vár teára a szobájában. Majd kezével a templom egyik sarka felé mutatott,- arra van – mondta. Épp annyi időm volt, hogy megkérdezzem, rendben, de ki Ő? Nevetve fordult vissza és mondta: Khenpo Rangdol.

Ahogy eltűnt a templom bejáratánál szédülés fogott el örömömben, akkora boldogságot éreztem, hogy igen nehezen dolgoztam fel ott rögtön. Csak álltam ott, nyakamban lógó fényképezőgépemmel, amit nem volt erőm használni a döbbenettől. A hatalmas Buddha szobor mély nyugalommal méregetett, a templom falán függő tankákról minden istenség szemét magamon éreztem.

Khenpo Rangdol... Ő az első ember Őszentsége után... a második a dharmáról legtöbbet tudó ember, az egész Drikung Kagyü egyetem apátja... Korábban olvastam róla. Sietve elpakoltam és a kijárat felé vettem az utam. Ide bármikor visszajöhetek, de már csak negyed órám van elrohanni a füzetemért és a tollamért, amire úgy éreztem nagy szükségem lesz.

Khenpo Rangdol, a Drikung Kagyü Institut apátja nagypapájával a női kolostor gompája előtt - Dehra Dun (a szerző felvétele)

Amikor visszaértem, a Khenpo már várt rám. Semmihez sem hasonlító kedves mosollyal hellyel kínált, majd elmondta, most kapok egy bögre teát, és kekszet. Igyam meg, egyek ha szeretnék, Ő most egyedül hagy, mert csinál nekünk ebédet. Mellékesen közölte, hogy ott ebédelek. Arra kért próbáljak minél inkább megnyugodni, nézzek körül nála, menjek be a szobájába és ott is nézzek meg mindent jól. Nevetve visszafordult, és azt mondta: „Érezd, hogy otthon vagy..." Majd hozzátette, ha visszajön, bármit kérdezhetek.

Szívem kalapált mintha ki akarna ugrani és átölelni ezt az embert, aki annyi bölcsességet és annyi szeretetet sugároz, hogy alig-alig képes magához térni az ember a környezetében. Lassan kortyolgatni kezdtem a teát, éreztem nagyon lágy kellemes izét, mintha ebből is a Khenpo jósága áradt volna szét bennem. Igyekeztem tudatomat összpontosítani a nyugalomra, és kerestem a belső csendet, felhasználva erre a Ladakh lejtőin szedett gyógyfüvekből készült teát. Minden kortyra nagyon figyeltem. Összpontosítottam az ízére, a hőmérsékletére, a belőle áradó energiákra. Lassan megnyugodtam. Letettem a teát és a Khenpo szobájába mentem. Otthonos volt, nem volt nehéz úgy éreznem magam, mintha ott laknék. Nézegettem a falon lógó tankákat, a képeit, a gyönyörűen faragott fa vitrinben. Ezer meg ezer kérdés futott át az agyamon, de ritka volt, hogy bármelyik is meg is maradt volna a fejemben. Minduntalan az a kérdés forgott bennem, miért két gyakorló hely van a szobában, ki az aki még itt lakik(lakott)? Elsősorban a Gyógyitó Buddháról szeretném kérdezni Őt, nem akartam, hogy sok minden másra terelődjön a szó, így ezeket a kérdéseket elhessegettem. Amikor visszaérkezett, kikapcsolta a telefonját és közölte, akkor most csak rám figyel.

A szobában minden tankára rákérdeztem, elmesélte az istenségek kilétét és hogy mihez kapcsolódnak, aztán valahogy Achi-ra terelődött a szó. Achi (Chökji Dolma), Dzsigten Szümgon a Drikung Kagyü vonal alapítójának nagyanyja volt, és egy nagyon érdekes legenda fűződik a nevéhez. Ő a vonal védelmezője, külön templomot építettek számára a kolostorban, ahol a nap folyamán folyton imádkoznak hozzá szerzetesek. A falu apraja nagyja is meg megjelenik egy-egy ilyen imádságon, mert Achi a helybélieknek is nagy védelmezője. Átnyújtott egy képet róla. Nagyon szépen kidolgozott kép, kis műanyag fóliába téve, hogy könnyen használható legyen. Hátlapján a hozzá tartozó mantrával.

Achi Chökji Dolma mantra - Drikung.

Amikor kérdezgetni kezdtem Őt Achiról, nevetve kitessékelt a szobából, leültetett és azt kérdezte, akkor most Achiról beszéljen vagy a Gyógyitó Buddháról. Azt kértem beszéljen mindkettőről, ha van ideje és nem zavarom Őt. Mosolygott és azt mondta rendben, mesél. Mint kisgyermek nagypapája esti meséit tátott szájjal hallgattam ahogyan Achiról mesélt. Annyi átélés és szeretet volt a hangjában, egész lényében, hogy a történet minden pillanatát átéltem, mintha elvitt volna oda, Achi életébe, hogy érezzem, lássam ki is Ő, és miért annyira fontos. Achi közép Tibetben született, szülei korán meghaltak. Nehéz időket élt meg, de kiemelkedő és egyedi volta miatt a Dakinikhez (női istenségek) hasonlították. Amikor felnőtt, elhatározta, hogy a Keletre menő kereskedő karavánnal tart. Oda érkezve találkozott az ott élő jógival, Sutim Gyatso-val. Elmondta a jóginak, hogy azért jött keletre, hogy vele összeházasodjon és gyerekeket szüljön neki. A jógi azt mondta erre nincs lehetőség, mert Ő már elengedte a világi függéseket és nem szándékozik megházasodni. Achi elmondta, hogy neki sincs szüksége már olyan formán a jógira, mivel már számára sincs jelentősége a világi függéseknek, viszont kell szüljön 4 fiút, mert nekik nagy feladatuk lesz a világban.

A jógi erre azt mondta, hogy rendben, de nincs pénze, sem az esküvőre, a vendégekre sem pedig a gyermekekre. Erre Achi azt mondta, ezzel ne foglalkozzon, s mert neki messze közép Tibetben voltak csak rokonai, elhívta a kereskedő barátait vendégnek. A tálak poharak és kancsók üresen álltak, mire Achi egyik kezében a damaruval játszani kezdett, másik kezében egy kapala koponyacsészét tartott, és minden megtelt étellel és itallal. Miután 4 fiút szült, Achi eltávozott, célját beteljesítve. A Khenpo elmesélt néhány személyes tapasztalatot azzal kapcsolatban, hogy Achi hogyan segített neki élete során, amik nagyon érdekesek voltak.

Buddha szobor, Kagyu College templom. [kép forrása]

Az általa adott képet nézegettem, és már nem tudom hogyan, de egyszer csak már a gyógyító Buddháról beszélgettünk. Ezt követően még tanácsot kértem Tőle saját gyakorlásomra vonatkozóan, majd áttértem a Téli Tanítás témájára, Hévajra-ra. Elmondtam, hogy az elmúlt napokban a könyvtárban jártam és ott egy Hévajra tantra könyvből igyekeztem lefordítani néhány információt, de segítene vele, ha mesélne Hévajráról. Nevetni kezdett, jóízűen és kedvesen, majd elmondta, hogy hát, majd a tanításon mesél erről Garshen Rinpocse. Magyarázni kezdtem, hogy de hát mi van ha nem fogom megérteni, melyre csak tovább nevetett és elmondta, hogy Ő 30év kemény gyakorlás után is sok mindent nem ért még, én most kezdtem, miért gondolom, hogy mindent értenem kellene. Hát erre nem nagyon volt mit mondani, de időm sem volt rá, mert egy kis szerzetesfiú lépett a szobába gondosan hátát meghajlítva, hogy a Khenponál alacsonyabban legyen, és óvatosan kérdezett Tőle vmit tibeti nyelven. A Khenpo teljesen másként beszélt a kis szerzeteshez, mint pár pillanattal korábban hozzám. Kemény határozott volt a hangja, mégis olyan apai. Ennek a kis szerzetesnek Ő volt az Apa, aki tanít, gondoskodik, segít, és ha kell, keményen fegyelmez.

A kisfiú óvatosan egy tálcára helyezte az asztalon lévő bögréket és kekszet, kivitte őket, majd evőeszközöket, poharakat hozott be. A Khenpo beinvitált a konyhába és kérte én szedjek magamnak mindenből. Rizs, lencséből készült szósz volt zöldségekkel. A konyhában egy idős bácsi is volt, szerzetesi ruhában, piros kötött sapkában mosolygott rám. A Khenpo azt mondta, Ő az én legjobb barátom. A hangjában a jól megszokott melegséggel, szeretettel.

Majd leültünk mindhárman és enni kezdtünk. Nagyon-nagyon finom volt az étel. Beszélgetni kezdtünk, a Khenpo pedig megkérdezte, szerintem ki a mellettem ülő bácsi. Egy gondolat azonnal végigfutott bennem, és mielőtt még a tudatom kontrollja kétségeket ébresztett volna bennem, rávágtam, hogy a nagypapája. Khenpo nagyot nézett, furcsán méregetett, majd mosolyogva bólintott. Nehéz korukat megállapítani, de mindketten nagyon egészségesnek és erősnek tűntek. A bácsi mint kiderült 80éves. Mesélt a régi időkről, amikor az Ő nagyapja még 80km-t gyalogolt 1 nap ha vásárolni kellett, mert Tibetben nem volt közelebb hozzájuk bolt. Hangjában az időseknek, a felmenőknek járó mélységes tisztelet és szeretet hallatszott. Nagyon kellemesen töltöttük az étkezést, majd a Khenpo még hajlandó volt picit beszélgetni a dharmáról, de már nem sokat. Azt mondta, majd folytatjuk, még van időnk. Megkérdezte van-e kedvem vele tartani a női kolostorba, meg a tibeti kolóniába is lemennének vásárolni. Természetesen volt kedvem, így együtt indultunk el.